A lépcsőn szorongnak, akik későn érkeztek,
tele a Bulgakov-emelet bretteresekkel,
fiatal költők, szerkesztők, na meg Bréda mester,
a Bretterek főinkvizítora körében mutatja meg magát
Bálint Szilárd szilágyvarsolci költő, teológus-hallgató.
Azt várnánk tőle, Istent szedi versbe,
ehelyett Evelyn, aki tulajdonképpen Éva,
férfi–nő viszony, egy alázatos festő szerető,
halál, mindenség, meg Federico Garcia Lorca
állnak glédában, szép rímes sorokban.
Nagy szavak és pátosz, egymást kioltó képek,
nőket domináló, keménykedő lírai én
borzolja a feministák kedélyét s nemcsak.
Költőnk galád módon tárgyat
fabrikál a szép festőmodellből,
kelékként kezeli, személyteleníti,
keretbe helyezi, azt hiszi, minden
vágya a hölgynek, pucéran várni,
hogy rányisson a piktor, s végül
gyermeket szülni, mert mi dolga
volna a nőnek, ha nem az utánpótlásgyártás…
Mérgelődnek újfent a körön a feministák.
Fehér az univerzum s barna az ég,
s a mindenség is gyötör, kasmol,
mi mást csinálhatna szegény, unatkozó világegyetem.
Aztán feltűnik molekuladomképe a kedvesnek,
rároskad a költői énre egy szerenádnyi ideig,
majd jön a titokzatos Evelyn, kiről nem tudjuk,
azért törik-e meg rajta a sarki fény,
mert eszkimó lány, s kiment egy kicsit meghalni a hóra,
vagy egy halott gyermek, esetleg maga a
paradicsombéli Éva, a bűnre csábító nő alteregója?
Ilyés Zsolt a körön az ügyvéd, magasra dobja a labdát,
vitaindítójában Derridával érvel,
aki a nőt az elkülönböztetés szinonimájaként használja,
s arra figyelmezteti Szilárdot,
hogy a nő távolról csábít, erejének lényege
a távolság, s ennek okán a költőnek távol kell
tartania magát a csábító bűnfészektől, az örök Nőtől.
(Szegény Bretteren ülő feministák.)
A valóságot az érzékszervek építik fel a versben.
(Valóban, néha olyanok a sorok,
mint egy rosszul sikerült Tóth Árpád-szinesztézia,
szinte látjuk is lila dalra kelni Evelynt.)
Mozgáshiány, szorongás lakik a versvilágban,
a belső feszültség forrása
az erőszakot
és gyengédséget
megjelenítő képek sora,
amiről utóbb kiderül, csak kamasz lázadás,
s hogy a dominálás csupán fiatalos nagyotmondás,
dehogy tekinti a költő a lányokat tárgynak.
Stílusgyakorlat ez, nem érett líra, amelyben
inkább a forma a domina, s ezt gyakran a tartalom bánja.
A címválasztás szegényes (Szerenád, Semmi, Pihen),
és versek „emésztőrendszere” nem tolerálja
az olyan képeket, mint szeress vakon és ne várj semmi jót.
Románcok, szerenádok, századelős nyelvezettel,
messze van ez még a mai költői megszólalástól,
nem hiába jut eszébe Bréda mesternek Kosztolányi.
Szilárdnak több szilárdságot,
élesebb pengét a versek műtőasztalára
tanácsolnak ifjú és kevésbé ifjú kollégái.
Bizony, igaz, van itt mit amputálni,
de kétségtelen, ami bravúros, az a forma,
ez már most védjegye lehet poétánknak.
Az indokolatlan szimbólumok,
a nagy szavak kioltják a tüzet a versből,
de a dózeroló masculinitás, a nők ledominálása
lehet csak cinizmus – véli Horváth Benji.
Mindenesetre nem árt
a szerelem viszonyrendszerében jobban elmélyülni,
ha a hölgy számunkra tárgy, járjunk többet a filológiára,
ahol több szoknya pördül, mint ahány könyvet
olvasott a szerző eddigi életében.
Szimpatikus líra, a szavak, fogalmak
mélyebb gondolkodású költőt rejtenek – summázza Bréda mester.
A témák egyelőre túl fogasak, nehéz őket meghegedülni,
de tehetségnek nincs híján költőnk,
kíváncsian várjuk, mikor gyantázza meg
rendesen a hangszert,
s mutat nekünk komoly kompozíciót, átütő poézist.

Forrás: Irodalmi Jelen