„Az élő irodalom bonyolult dolog, mert ahhoz elvileg mindenki ért”

2016. november 12-én az Előretolt Helyőrség Íróakadémia ötödik szakmai hétvégéjének keretén belül Márton László író, műfordító, esszéista tartott előadást, majd Farkas Wellmann Évával beszélgetett – Ágoston Szász Katalin naplója.

Mit jelent írónak lenni?

Márton László ezzel a kérdéssel indította előadását, majd különböző eseteket tárgyalt: valaki íróvá válhat egy konkrét esemény vagy eszme megírásának okán, így például Bethlen Miklós önéletírása miatt, melyet gyermekeinek szánt intésül, vagy belső indíttatásból, amikor is hivatása szerint kezd el élni – más írók társaságát keresi, szellemi műhelyekbe jár, irodalmi folyóiratokban publikál. Egy fiatal író-költő sikeres indulása után általában visszaesés következik be írói karrierében, ezért Márton László ajánlja, hogy ezt megelőzendő akár több könyvet készítsünk is elő, ha debütálásra adnánk fejünket. Az sem példa nélküli, hogy valaki nekifog írni, majd abbahagyja. Ugyancsak specifikus eset, ha az adott pályakezdő fiatalon meghal – a szerencsétlen esemény végletekbe menő reakciókat idézhet elő a közönség részéről: a feledés sűrű homályát vagy a hirtelen felértékelődést.

Az előadó hangsúlyozta, hogy az írói tehetség és az írói érettség egyáltalán nem azonos, nézzük például a két angol drámaíró példáját: Marlowe-t, aki fiatalon tehetségesebbnek bizonyult, de korán meghalt, és Shakespeare, aki elérhette művészetében azt az érettséget, amely letisztult irodalom alkotásához szükséges.

„A hős is hat a szerzőre, nem csak a szerző a hősre”

Az előadó ezután rátért a fikció fogalmára, mely még a tudományos művekben is fellelhető, tekintsük például Cholnoky Jenő geológiai tanulmányait, melyekben az író szinte megszemélyesíti a természeti elemeket.

A szerző és hős viszonyát Márton László erőjátékként mutatta be – ki az erősebb: az alkotó vagy az alkotott? A köztük lévő távolság mindenképp meghatározó, ugyanis fontos tudni, hogy a szerző és a hős soha nem esik/eshet egybe.

Különböző regénytípusokat is bemutatott az előadás során, például a tér viszonylatain alapuló regényeket, vagy az időre alapozottakat: „Az a fura, hogy az idő is úgy viselkedik, mint a tér” – jegyezte meg az előadó. Ugyanakkor találkozhatunk a jellemvonásokat középpontba állító regényekkel – például Cervantes Don Quijote-je –, vagy detektívregényekkel, melyekben a cselekményszál a meghatározó.

Az író kifejtette, hogy nem lehet a „legeket” kiválasztani, majd példákkal támasztotta alá elméletét: Krúdy például jeleskedik az atmoszféra megteremtésében, de műveinek cselekménye gyér, míg báró Kemény Zsigmond pontos korrajzot fest Zord idő című művében, de tájleírásai már kevésbé festői jellegűek.

A szerző tud igazán megsemmisítő lenni – avagy az alkotói válságról

A következőkben felvetett témákból a hallgatóság az írói válságot találta legérdekesebbnek, ezért kérésünkre az előadó kifejtette, hogy annak több oka is lehet. A leggyakoribb talán a negatív kritika, amelyre irodalomtörténeti példákat sorakoztatott fel: Kölcsey nagy kritikáját Berzsenyiről, a József Attilától és Szabó Lőrinctől származó Babits-kritikákat, vagy Farkas Zsolt Balassa Péter Halálnapló című kötetéről írt kritikáját. Márton László elmondta, hogy ő is kapott már negatív kritikát, de úgy gondolja, hogy ilyen esetekben búskomorság helyett inkább a helyzet felmérése javasolt: vajon igaza van-e a kritika írójának? Tehetséges-e? Aljas vagy csak kíméletlen? Ezek után pedig az alkotó vagy nem foglalkozik az egésszel, vagy értelmesen elbeszélget a kritikussal, vagy nyilvánosan megalázza – ugyanis a szerző tud igazán megsemmisítő lenni.

Az alkotói válság másik oka lehet, ha az író elkezdi művét, de saját maga döbben rá, hogy ötlete rossz, elakad vele, esetleg túl közel kerül hozzá az egyik szereplője vagy a trauma, amiről írni próbál. Ilyenkor a félkész mű félretétele lehet jó megoldás, annak teljes átírása, vagy akár pályaváltás is megtörténhet – ami irodalomtörténeti szempontból ugyancsak nem újkeletű jelenség. Az előadó hangsúlyozta, hogy az írói életforma kialakítása nagyon fontos az alkotói válság elkerülése, illetve kezelése végett.

A nyomaveszett tiszaeszlári cselédlány és a hamis tanú története

Beszélgetőtársa, Farkas Wellmann Éva kérésére az író mesélt még kicsit legújabb regényéről, a Hamis tanúról. A könyv az 1882-es tiszaeszlári vérvádról és az akkori Magyarországról szóló groteszk mese: a kis faluból hazafelé menet tűnik el egy cselédlány, mindenféle bizonyíték híján a vizsgálóbíró a helyi zsidókat gyanúsítja a gyilkossággal, aztán egy gyerek tanúskodik hamisan, a vármegyei írnokról viszont kiderül, hogy darabolós gyilkos, végül felbukkan egy női holttest, és a magyar irodalom is megjelenik mint a könyv szereplője.

Nagy érdeklődéssel fogadtuk Márton László előadását, élveztük humorát és érzékletes felolvasását, még a lírás kollégák is hasznos ötleteket gyűjthettek be a prózaírás mesterétől. Várjuk vissza szeretettel.

Márton László nagyszámú irodalmi díj tulajdonosa, 1959-ben született Budapesten, majd 1978-1983 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-német-szociológia szakon végezte tanulmányait. 1980-ban publikált először a kolozsvári Echinox irodalmi-kulturális folyóiratban, majd első magyarországi publikációja 1981-ben a Mozgó világ irodalmi-művészeti-kritikai folyóiratban jelent meg. Első regénye a Nagy-budapesti Rém-üldözés (1985, Magvető), az író összesen több tucat regényt számlál, melyek közül a legismertebbek a Testvériség regénytrilógia (2001-2003, Jelenkor) és A mi kis köztársaságunk (2014, Pesti Kalligram). Néhány drámája: Lepkék a kalapon (1987), a Nagyratörtő drámatrilógia (1992), Trisztán és Izolda (2014). Egyetemistaként kezdett fordítani, legjelentősebb műfordításai: Luther: Asztali beszélgetések, Goethe: Faust, Günter Grass- és Novalis-fordítások, Shakespeare drámafordítások és Grimm-mesék fordításai.

Címkék: