Illegális lakó

Az aluljárókat és parkokat róva feltehetőleg mindenkinek átfutott már az agyán, mihez kezdene, ha valami okból utcára kerülne. A címszereplő leleményességére fény sem derült volna, ha egy földszinti lakó nem az ablakpárkányon szándékozik behűteni a születésnapi pezsgőt.
Újbudai házunkban a lehetetlennel határos elrejtőzni. Ezt már a szomszéd gyerekei is ordítva megállapították a gangon pár menet bújócska után. Sejtelmük sem volt a régi bérházakra jellemző hátsó lépcső birodalmáról. Ami azt illeti, az albérlők többsége nem tudott a létezéséről. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy maradhatott rejtve egy ekkora objektum. A négyszögletes udvar végében, a sarokban terpeszkedik egy ajtó mögött, amely szakasztott olyan, mint a lakásoké. Emez állandóan csukva van, a lépcső emeleti kivezetéseit kulccsal is zárják. Nemrégiben a harmadikon a fentebb említett ifjak egyike nagy robajjal gólt rúgott az ajtó tejüvegén. Az elképzelhető szóváltás nyomán előkerítették a kulcsot, majd odabentről a focilabdát, az ajtót pedig nyitva hagyták, hogy később az üveges hozzáférjen. A szemközt tátongó lehetőség láttán agyam megbokrosodva indulást vezényelt, nekiláttam felfedezni a mi társasházi Narniánkat. A porfödte csigalépcső a padlástértől a pincéig ért, kis beugrókban vécék szegélyezték. Még egy borostyános kisudvar is megbújt az épület mögött. Az alagsor kialakítói kihasználták a ház föld alatti négyzetmétereit, egy csendesebb lovasezred gond nélkül állomásozhatott volna itt. Az istállószerű létesítményben egyebek mellett egy jobb időket látott, félméteres szoborfővel találtam szembe magam. Éppen azt vizslattam, Széchenyi fejére leltem-e rá, mikor valami megindult a közelben. Érzésem szerint rekordot döntöttem függőleges sprintben a harmadik emeletig.
Bár magam sem vagyok már gyerek, ezúttal igazi felnőttekből álló expedíció verbuválódott a zaj forrásának felkutatására. A konfrontáció kakofóniájából csimbókos hajú, bíbor orrú entitás támolygott ki a napvilágra. Beszédnyelvét nem tudtam pontosan beazonosítani, csángóra és romulánra hasonlított. Egy bekiabáló öreg hölgy nyilatkozta, hogy pár órával korábban az ablakpárkányon szándékozott egy üveg pezsgőt és két liter szürkebarátot behűteni a februári hidegen fia születésnapjára. Nem részletezte, miért nem a hűtőszekrényre testálta a feladatot, talán fiatalkorában így szokta meg. A továbbiak apránként derültek ki. A hajléktalan feltehetőleg az egész telet odalent töltötte. Karácsony előtt tűnt fel ugyanis először az idős asszonynak, hogy szemlátomást megfogyatkozott a párkányról beszedett, hűlő sütemény. Józan állapotban bizonyára ezúttal sem hívta volna fel magára a figyelmet. Sötétedés után járhatott ki. Odabent még folyóvízhez is jutott. A hátsó lépcső mellékhelyiségeit túlzás lett volna jó állapotúnak nevezni, de némelyik még működőképes volt.
Rejtély, miként fedezte fel a lejáratot, talán annak idején a házban lakott. Úgy értem, legálisan. Utóbb egy télen át fel sem tűnt a jelenléte, nemcsak nekem, a harmadikról, a földszintieknek sem. Egy pillanatra félretéve a zsigeri normákat – a hűtőszekrény-ellenes hölgyet leszámítva senkinek sem származott volna kára a maradásából.

Hegyi Patrícia további írásai az Irodalmi Jelen olvashatóak.