A 19 éves szlovákiai magyar szerző egyaránt ír verseket és novellákat, amelyek megjelentek már az Opus és az Előretolt Helyőrség című irodalmi folyóiratokban, valamint egy kisregénye is elérhetővé vált magánkiadásban, Romok között címmel. Ez utóbbi dobogós helyezést ért el a 24. Író-Deák országos vers- és novellaírópályázaton.

Jelenleg első nagyszabású regénye szerkesztésén, hamarosan pedig kiadásán dolgozik, amely egy autofikciós lélektani fejlődésregény, Retusálatlan tablókép címmel.

Serdülőkora óta vesz részt az irodalmi- és kulturális életben: megfordult Sárváron a 46. és 47. Kárpát-Medencei Középiskolás Irodalmi Pályázat és Táborban, ahogy több Text-túrán és nyári irodalmi táborban is Izsán, a Szmít szervezésében.

Ízelítő, Kiss Bálint Béla írásaiból

Megszokásból

Az elfakult párnát magához szorítva ébredt. Úgy ölelte magához, ahogy őt szokta, s ami az este még hideg volt, azt másnapra befűtötte teste melegével. Hosszan feküdt a hólepedő alatt, hiába szökött át vékony csíkokban a délelőtti nap kíváncsiskodó tekintete a reluxán. Erőt vett magán, majd útra küldte törékeny csontjait. A térdében ott nyilallt az az ismerős fájdalom, de már meg sem érezte.

Ahogy a feketekávé illata átjárta a konyhát, visszaillesztette lázadó állkapcsát a helyére. Nehézkesen a székbe dőlt, majd szeme eltévedt a hetilap keresztrejtvényének sakkmezején. A kávéját kevergette, ráérősen, ahogy azt vele is szokta. Szemüvege csúszdázott az orrán. Egy idő után már vissza se bökte.

A mintás falióra tovább ketyegett, ahogy a kis vekker is a hűtőn. Egyikük azonban mintha lemaradt volna, próbálta beérni a másikat, szüntelen. Hallgatta egy darabig, ahogy kergetőznek, majd mivel jobb dolga nem volt, elmosogatott.

A boltba indult szürke barett sapkájában. Tőle kapta, még egy másik évszázadban. Eurót forintra váltott, majd átsétált a határhídon. Az őszi szél kegyetlenül tombolt a Duna felett. A fejbúbjába kapaszkodott, hogy megvédje sapkáját. Kényelmesebb volt autóval járniuk. De el kellett adnia az öreg Peugeot-t a koporsóért.

A Tescóban megvette az akciós felvágottat, a friss kenyeret és a süteményeket, amiket együtt szoktak. Nem tudta, hogyan fogja megenni mind egyedül. Két kezében vitte a szatyrokat, át a hídon, mikor a szél felkapta a sapkáját, és a Dunába repítette. Nézte, ahogy úszik a felszínen, s külön útnak indul.

Sose szerette azt a sapkát. Könnyebb léptekkel ment tovább.

*

Anyai ösztön

A baba sír. Anyja csitítgatja, nem nyugszik. Ringatja, énekel, sétálgat vele, pöttöm hasán játszik a játékaival, mire a baba hálátlanul kiüti kezéből a kis figurákat.

Nem bírja abbahagyni. Csak bömböl, azon a fülsértő hangján. Anyja feje már zúg, szédeleg. A halántékát masszírozza tanácstalanul.

Kifogyott minden trükkjéből. Maradék türelme kezdi elhagyni őt. A baba csak bőg. Mi baja lehet? Éhesnek nem éhes, orra nem folyik, pelus tiszta. Fogai már alig nőnek.

Szörnyű anya volt. Azt hitte, érezné, ha valamiben hiányt szenvedne a fia, ha valami bántaná őt.

Az aggodalom már nem kísérti. Csak üres szemmel bámulja gyermekét. Várja, mikor jelentkeznek az anyai ösztönei. Másfél éve vár, türelmesen.

Szörnyű anya volt. Magára maradt. Nincs senki mása, csak egyetlen kisfia, aki sír, s anya nélkül nem élné túl.

Már nem simogatja, nem babusgatja. Hozzá sem akar érni. Feláll, és kimegy a fürdőszobába. Megengedi a kádcsapot. Meztelenre vetkőzik. Még bentről is hallja azt a szörnyű hangot.

Beül a kádba, és lassan alámerül. Itt nem hall semmit, csak érzi, ahogy a füle megtelik a forró vízzel.

Szörnyű anya volt. Ahogy az ő anyja is. Talán az ilyesmi öröklődik. Genetika. Vagy csak soha nem ismert jobbat.

Úgy fekszik a kádban, mint anyja méhében feküdt egykor. Magzatpózban. Öntudatlanul. Ő is ott volt egyszer. Ő is megszületett. Őt is felnevelték.

Elvesznek a gondolatai. Az emlékei. Keresi őket, de nem találja.

Az orrában is víz van. Nem vesz levegőt. Az oxigén hiánya szúrja őt belülről. De nem bánja. Élvezi a csendet.

Nem mehet vissza. Lába összerándul, rugdalózik. Nem mehet vissza. Keze a kád szélébe kapaszkodik. Úgy szorítja, mint egy faágat az erős sodrásban. Nem mehet vissza.

Ellenáll az ösztöneinek. Szája, tüdeje befogadja a vizet.

Ekkor meghallja. Meghallja a csendet.

Kibukik a víz alól, s az nagy cseppekben éri a csempét. Erősen köhög. Kapkod a levegőért. Újra lélegzik.

A baba nem sír. Csak a víz hullámzik a kádban.

Meg kell néznie. Látni akarja a gyermekét.

(Ez a két írás első közlésként az Alma Magazinban jelent meg.)

*

A kettes számú vágányon

Dedic a boszniai háború után két héttel mászott ki édesanyja szűkös lakásából, épp a meghitt karácsonyi ünnepek és az újév közti félidőben. Élete tizenéves korában nyerte csak el értelmét, amikor a vérunalmas Podlugoviból heti öt alkalommal felutazhatott a „világváros” Szarajevóba, a reptér melletti, Dobrinjai gimnáziumba tanulni. Itt bukkant rá az ő igazi hivatására, a zenére, hamarosan pedig már a főváros sem volt elég izgalmas neki. Egy vágy vezérelte: körbeutazni a világot dalaival, hatalmas stadionokban koncertezni több tízezrek előtt, úszkálni a közönségben… Mindentudó apja és számító anyja azonban olyan hamar kiszipolyozták belőle buta ábrándjait, hogy rendeltetésszerűen ott is hagyta őket a gimnáziumban, ahogy annak lennie kell.

Dedicből hivatalnok lett, s bár nem volt élete álma minden nap nyafogós öregeket hallgatni és papírtornyokat tologatni, alkalmazkodott. Első előléptetését követően apja meghalt tüdőrákban, amennyit pedig dohányzott, nem is érte túlzott meglepetésként a családot. Dedic átgondolta a lehetőségeit, ám apja által előírt életéből már nem látott szabadulást. Az elkövetkezendő nyolc év alatt öregedett vagy harmincat. Ugyanaz az átkozott vonat, ugyanaz a reggeli, ugyanazok az idióta, nyűgös arcok kísérték mindennapjait. Néha eljátszott az édes gondolattal, hogy egyik hajnalban a sínekre veti magát, és hagyja, hogy feldarabolják őt a mozdony éles kerekei. Egy dolog tartotta csak vissza: anyja megbetegedett, az állapota pedig egyre csak súlyosbodott. Nem hagyhatta magára. Őt még megvárja vele – gondolta.

A temetés után a kanapéba dőlt. Öreg, poros gitárja szemezett vele a falon. Egy évtized múltán sem hagyta el kezét a behangolás finommotorikája. Dalra fakadt, s róla énekelt, gyerekkori szelleme pedig egyszeriben mintha visszaszökött volna elhanyagolt, ápolatlan testébe. Csomagolni kezdett. Fogta hangszerét és maradék tiszta ruháját, s elindult arra az átkozott vonatmegállóra, melyet már rég maga mögött kellett volna hagynia. A kettes számú vágányról lenézve figyelte a közönséget, hallgatta, ahogy vele együtt éneklik dalait. A vonat végre közeledni látszott a távolban. Majd egy évtizede nem volt ilyen boldog, ha épp nem vették volna körül emberek, biztos táncnak esik. Izgatottan felkapta táskáit, ám hátán ekkor egy lökést érzett, s mire újból kinyitotta szemét már a síneken feküdt. Befutott a vonat.

(Ez az írás első közlésként az Opusban jelent meg.)