Az 1954-es labdarúgó világbajnokság döntőjét nem kell bemutatni senkinek Magyarországon. Ez az egyik legfájóbb sportemlékünk: az esélyes Aranycsapatot 3:2-re verték a németek, pedig még vezettünk is kettővel! Az ellenfél szemével viszont elég keveset foglalkoztunk eddig vele, pedig a német emlékezetpolitikában ez a döntő a mai napig kiemelt helyet foglal el. Ráadásul a jelenség nem is az ötvenes években kezdődött.

“Hans, mi vettük ki az első téglát a berlini falból!”

 

Ez a mondat a Hamis a baba című, 1991-es Bujtor-filmből származik. Amikor Kardos doktort (Kern András) körbeveszik a kábítószercsempészek, úgy próbálja magát kivágni a csávából, hogy a német verőembernek bizonygatja: mi, magyarok tettük a legtöbbet a német egységért! A szűkszavú Hans csak annyit válaszol, hogy „köszönjük”, és orrba veri a doktort.

Harminchét évvel az újraegyesítés előtt magyarként valami hasonlót érezhettünk, mint Kardos doktor: sokat tettünk azért, hogy a kelet- és a nyugatnémetek „egynek” érezzék magukat, de a végén ez nekünk fájt a legjobban. Az 1954-es vébédöntő ugyanis azon alkalmak egyike volt a két állam történetében, amikor együtt tudtak ünnepelni: Kelet- és Nyugat-Berlin egymást tükrözte ezen a júliusi estén, a lefújás után megkezdődött az „éjszakák éjszakája”, a hajnalig tartó ünneplés.

Képiesen úgy is fogalmazhatnánk: mi, magyarok lebontottuk a berlini falat, amikor az még meg se épült! Az igazán érdekes része a történetnek viszont nem akkor kezdődött: bár a mérkőzés után közvetlenül euforikus volt a hangulat, azt a politika és a sajtó hamar lecsitította. A mérkőzés csak évtizedekkel később került a német emlékezetpolitikában meghatározó helyre. Olyannyira, hogy olyan sajtótermékek, mint a Süddeutsche Zeitung, ezt a meccset nevezték az NSZK „valódi alapítási dátumának”.

Bár a lapunk neve Magyar Krónika, most vizsgáljunk meg egy számunkra fontos eseményt az ellenfél szemszögéből!

„Wunder von Bern”: annyira csoda, amennyire rémálom

A nemzeti tragédiáknak van egy olyan szomorú természetük, hogy a részt vevő felek érdekeltsége, érzelmi bevonódása gyakran aszimmetrikus. Bármennyire fáj nekünk Trianon, amikor döntöttek róla, a magyar kérdés már mellékesnek számított az antanthatalmak számára: a franciákat és a briteket jobban érdekelte a közel-keleti helyzet.

Az 1954-es vébédöntő viszont nem ilyen. A németek részéről – legalábbis közvetlenül az esemény után – hasonlóan nagy volt az öröm, mint részünkről a fájdalom. Hogy ezt megértsük, érdemes a futball helyét elhelyezni a második világháború utáni NSZK-ban. Kétségkívül a legnépszerűbb sport volt, mintegy 1,6 millió nyugatnémet űzte az ötvenes évek első felében hivatalosan bejegyzett csapatnál. Emellett kiépült a sporthoz kapcsolódó szaksajtó: megjelent a Kicker magazin, és a legnagyobb napilapok tartottak fent sportmellékletet saját tudósítóhálózattal. Ne legyen kétségünk: e termékeket milliók olvasták. Ezzel együtt a „seriös” sajtó fókuszába ritkán került a futball. A helyzet érthető: a német társadalom még mindig érezte a világháború utórengéseit, miközben a hidegháború nemzetközi viszonyai éppen ekkor alakultak ki. A „Wirtschaftswunder” árnyékában még sokan vártak az utolsó hadifoglyok hazatérésére a Szovjetunióból – ez egy évvel később történt meg –, és aggódva figyelték a hidegháború olyan forró pontjait, mint a franciák vietnámi konfliktusa. Mindennek tetejébe pedig ellentmondásos hírek terjedtek egy új, európai védelmi szövetségről, amelynek keretében az NSZK-t újra felfegyvereznék.

A labdarúgó-világbajnokság kezdetén ezek a hírek uralták a nyugatnémet nyilvánosságot. Amikor az NSZK válogatottja elindult a tornára, egy tudósító sem szállt velük vonatra, a vasútállomásokon pedig csak néhány elkötelezett szurkoló gyűlt össze, hogy köszöntsék a Nationalelfet. Kétségtelen, hogy ekkor még más idők jártak, messze nem létezett még az a sztárkultusz, mint manapság, de ez 1954-ben is alacsony érdeklődésnek számított. A várakozások egyébként nem voltak vérmesek. A csoportkör abszolválását sikernek könyvelte el a német sportsajtó – a Nationalelf az esélyes magyarokkal, a törökökkel és a dél-koreaiakkal került egy négyesbe. A bizakodás igazán az osztrákok elleni elődöntő után kezdődött. A sógorainkat – akiket szintén a torna egyik favoritjának tartottak – Sepp Herberger fiai 6:1-gyel mosták le a pályáról. A Frankfurter Rundschau arról írt, hogy a jugoszlávokkal vívott negyeddöntő és az Ausztria elleni meccs minden németet „végérvényesen hangos futballrajongóvá tett”.

A lap helyzetértékelése nem volt alaptalan. Szurkolók tízezrei indultak el a berni fináléra, és megjelent a jegyfeketepiac: egyetlen jegyért 120-150 frankot kértek az üzérkedők (mai árfolyamon ez több, mint 400 000 forint lenne). A Wankdorfstadionban július 4-én 65 000-en nézték a magyarok és nyugatnémetek összecsapását, a közönség többségében német volt. Annak ellenére bizakodtak sokan, hogy a magyarok a csoportkörben 8:3-ra lelépték döntőbeli riválisukat – igaz, Sepp Herberger ekkor szándékosan tartalékos kerettel küldte pályára válogatottját. A felfokozott hangulatot jól mutatja, hogy a mérkőzés előtt sok szurkoló a német himnuszt az első strófájával énekelte, amíg a svájci zenekar játszotta hozzá a dallamot. Ez a „Deutschland, Deutschland, über alles” kezdetű versszak, amit 1952 óta nem tartanak „elfogadhatónak” politikailag a nácikkal való kapcsolat miatt – ezért a mai napig a harmadik versszakot szokták énekelni a németek a hivatalos eseményeken.