Bárka Online: “Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.”
Kopriva Nikolett
Búcsúim
Nem szeretek búcsúzkodni – már az iskolában nehéz szívvel engedtem el édesanyám kezét. Nem szeretem a vasútállomások peronjait, fülledt szagukat, amíg várom, hogy berobogjon a vonat. Nem szeretek integetve búcsúzni. Nem szeretem, amikor kikísérnek, nem szeretek kísérő lenni. Nem búcsúzom jól: üzenetekkel, telefonhívásokkal ostromlom azt, akitől elválok, aztán számolom az órákat visszafelé.
Nem szeretek búcsúzni az otthonomtól sem.
Hazavágytam osztálykirándulásokból, jurta- és cserkésztáborokból. Nem csupán hazavágytam – kínzott a honvágy. Tündérjárta hegytetőkben gyönyörködtem, tengerek partján véltem hallani szirének énekét, sziklatemplomokban, vízesések mögött, ősi városok utcáin, a természet csodái előtt állva sejtettem meg óvatlan pillanatra az Istent, mégis úgy merültem el bennük, hogy tudtam – haza fogok menni. Most, hogy két otthonom is van, megismertem, milyen az egyik világából a másikéba vágyni.
Nem vagyok jó a végzetes búcsúkban.
Sokáig nem hittem bennük, megvártam, rúgjanak ki. Búcsúztam úgy, hogy nem búcsúztam: vállrándítva, nevetve-sírva. Fulladtak utolsónak hitt találkozások reggelig tartó beszélgetésekbe, harsány nevetésekbe, táncokba, szenvedélyes szeretkezésekbe. Búcsúztam ötször, tízszer, hússzor, előfordult, hogy éveken keresztül, míg végül sikerült elvágni azt az elnyűtt, viharvert köteléket. Aztán lettem kegyetlen, zuhogó esőben hagytam faképnél síró szerelmest, írtam elbocsátó szép üzenetet barátoknak, barátnőknek, mert időközben világossá vált: vannak, akiknek menniük kell, haladéktalanul. Lettem önző, táncoltam vissza ahhoz, aki könyörögve kért, ne, soha többé, semmilyen körülmények között, majd egy másik életben. Évekbe telt, míg elfogadtam, bizonyos búcsúknak szükségszerűen meg kell történniük.
Olykor egyszerűen csak eltűntem.
Amikor ugyanígy párologtak el mások az életemből, akkor döbbentem rá, a búcsú tisztább, mint ez a megfoghatatlan valami, ami végül közönnyé fogyatkozik. Eltűntjeim nagy részének ma már csak biccentéssel köszönök. Néha arra gondolok, írnom kellene nekik, megkérdezni, mi van velük, aztán rádöbbenek, már csak egy idegen válaszolna. Megesett, hogy elkövettem ezt a hibát. Nem kaptam választ. Eleinte bosszankodtam, aztán rádöbbentem: minek is?
Félek a búcsúktól.
Ha tehettem, elástam, eltemettem. Halogattam addig, hogy mire elkerülhetetlenné váltak, már rég megtörténtek. Rádöbbentem, a súlyosnak hitt búcsúk így lesznek a könnyebbek.
Rettegtem a haláltól. Hogy a szeretteim egyszerre nyomtalanul eltűnnek. Betegesen féltem, amikor autóba, vonatra, buszra ültek, elképzeltem frontális ütközést, kisiklást, tömegkatasztrófát. Amikor egy október elsejei reggelen üzenet fogadott, jöjjek haza, tudtam, olyasmi fog történni, ami megváltoztatja az életem. Szürreális, hogy a Pannon Tükör folyóirat akkoriban kért arra, októberem minden napján írjak egy mondatot. Nagymamám haldoklása, távozása így merevedett ezekbe a már időtlen mondatokba, melyeket minden este gondosan megírtam. Amikor utoljára öleltem magamhoz, sovány, törékeny gyermek volt. Akkor tanultam meg, milyenek az igazi utolsó búcsúk.
Nem tudom, búcsúzni vagy eltűnni jobb.
A másik nagymamám búcsú nélkül sétált át a másvilágra egy kijevi kórház műtőasztalán. Máig valószínűtlen, hogy megtörtént. Hogy el lehet menni így, ilyen gyanútlanul! Azt hiszem, ez csak azoknak a sajátja, akik életükben is olyan kimértek és elegánsak voltak, mint amilyen ő volt. Életerős asszonyként emlékezem rá.
Nagyapámat egy idegen és egy üveg vodka mellett láttam utoljára. Hangosan beszélgettek, hevesen gesztikuláltak. Bosszankodtam, hogy ott van az az idegen, ezért nem tudom rendesen megölelni. Amikor egy hónappal később összeesett, egyszerre ott találtam magamat ebben a jelentéktelen emlékben. Kerestem-kutattam benne valamit, de az idegen iránt érzett kellemetlen érzésen, nagyapám zaklatott arcán kívül semmit nem találtam. Talán ilyenek az igazán profi eltűnő-művészek.
Nem tudok jól búcsúzni. Talán ezért látom halottjaimat újra és újra álmaimban, jutnak eszembe, amikor gyertya sercen, sejtem lépteiket semmiből feltűnő zajokban.
Amióta kitört a háború, sok búcsút láttam. Állandóan otthonom utcáin settenkedik. … … …