I.

Sárgába merül a kába sötétség.

Csöpögnek fejedre a kilógatott fehérneműk könnyei.

Nincs hová menned, mégis mész

az utcák kövein.

Tolongsz az izzadt tömegben.

Sodor magával sok elbűvölő és visszataszító alak.

Idegenek közt vagy idegen.

Szótlanul haladsz.

Elsuhannak melletted a robogók.

Több száz zászlóról figyeli lépteid Maradona.

A sötétben vígan rád mosolyog

egy fitt madonna.

Eltűnik, tán nem is létezett.

Most egy ráncos, vén banya bámul helyette.

Mint aki bolond, énekel,

egy lépésnyire melletted.

II.

Visonganak, nevetgélnek,

sikoltoznak, cseverésznek.

Egymást kiabálják túl a sötétbőrű portékások,

a részeg középiskolások,

az áhítatos futballdrukkerek,

az akaratos kisgyermekek,

a motorok mély búgása,

evőeszközök csattogása,

utcai zenészek dobolása,

gitárpengetés ritmusára.

ADHD, káoszkoncert.

Ezernyi hang más hangnemben,

ki-ki saját dallamára

vág másiknak a szavába,

s a gondolatok elvesznek a hangzavarban.

III.

Elrévedtél, húgyba léptél,

érzed bűzét orrodban.

Vegyül mellé sült szalonna, rohadt gyümölcs meg fűszag,

izzadt hónalj és mosószer, cigifüst, kis égett pizza.

Alkohol és csokoládé, málnás vape meg öreg szemét,

a benzingőzzel keveredik a virágosbolt, s az ürülék.

Ott csüng még az az édes, sós, keserű íz a nyelveden,

ott függ az a boldog, szomorú érzés a szívedben.

IV.

A nagyváros feketeségét megtöri

az utcalámpák sárgája, s a kisboltok neon fénye.

A romos falakon anarchista graffiti

és Jézus arcképe.

Egysávos úton kétirányú utca.

A zsibongó tömeg a Vezúvval mit sem törődik.

Elég, ha az embernek annyira futja,

hogy az éjszakát túléli.

Szemhéjad ragad, lassan elfáradsz.

Míg körülötted tombolnak, te indulsz a metróra,

s a keletkezett ürességben eláraszt

a minden és a semmi búja.

Pár megálló, leszállsz a Materdei-n.

Félsz, emlékeid elhalványulnak, s elfelejted,

hogy milyen volt itt sétálni

a nápolyi éjjeleken.