Tavaly nyár elején kigyomlálta az egész kertet. Kiásta vagy elvágta a gyökerét minden termő és teremni vágyó növénynek. A mángoldot és a sóskát erőfeszítés nélkül semmisítette meg. A rebarbara már megterebélyesedett, de annyira még nem volt erős, hogy a sógornőmben felgyülemlett düh ne lett volna elég a meggyilkolásához.

Nem szóltam hozzá, csak néztem és hagytam, tegye, amit tenni akar.

A délelőtti zápor után újra erősen sütött a nap. Laura abban a szalmakalapban volt, amit még az anyjától örökölt. Hosszú fekete hajszálai rátapadtak izzadt tarkójára. Görnyedt volt a háta, egyik kezében kis kézi ásót szorongatott, majd kiegyenesedett, és a kert másik végébe, a magaságyásokhoz sétált. Indulatos volt. Eldobta az ásót, és puszta kézzel kezdte túrni a földet. Az ágyást behálózó zöldborsó szárát kereste, azt, ahol jól megragadhatja. Aztán csak tépte, csak húzta, és a gyökerek pattanó hanggal köszöntek el a föld mélységétől. Azt kiabálta felém, abban reménykedik, hátha sikítani hallja a növényeket.

Ágyásról ágyásra haladt, és szép lassan odalett az enyhén lejtős, hosszú kert szinte összes növénye. Mikor végzett a veteményessel, pajszert ragadott, könyökét is feketére színezte a nedves, ragacsos termőföld. Koszos kezével, ha épp megvakarta magát, bőrén vizes fényű, fekete csíkok és pacák jelentek meg. Olyanok voltak, mint fura, óriási anyajegyek. A méreg és a szomorúság anyajegyei.

Pajszerrel bontani kezdte a magaságyások deszkakeretét. Zokogásban tört ki, ahogy meglátta a keretezetlen földet, és azt, hogy már nem veszi fel semminek sem a formáját, csak óriási halomként terül el a lábai előtt. Egy rakás sötét föld, amit már nem tart meg semmi. És ez a rakás tele volt kicsiny bimbókkal, olyan hajtásokkal, melyek sosem kaphattak igazi lehetőséget az életre. Jó darabig csak nézte ezt a halmot, és hangosan bömbölt. Időközben a szomszéd ház ablakát kinyitotta valaki, hallottam, ahogy nyikorog. Laura még mindig a földet bámulta. Arra gondoltam, most kellene odamennem, hogy megöleljem, hogy vigasztaljam. Most neki is a húga vagyok. De ahogy felé indultam, hirtelen belehasalt a földbe, széttúrta, mintha hason fekve akart volna hóangyalt csinálni. Majd a hátára fordult, és már csak halkan sírt tovább. Úgy, mintha túl sokat nyelt volna a földből, pedig láttam, hogy végig csukva volt a szája.

– Kell a hely, ennyi nem lesz elég – nem beszélt túl hangosan, de nem is nekem mondta, inkább magának.

Pár percig még fekve maradt. Onnan tudtam, hogy gondolkozik, hogy amikor közelebb mentem és fölé hajoltam, úgy cikázott a tekintete, mint aki fejben megoldást keres valamire…

Olvasd tovább: https://orszagut.com/toroksegunk_796/ajlik-csenge-t-oroksegunk-novella-az-orlo-6394