Régi és új versek, velük pedig visszatérő dátumok és helyek dramatizált, jelenetező, filmszerű, lírai snittekben. A megszólaló rendezi és játssza valamennyi alak szerepét: a bohémtól a szenvedőig használja ki az irodalmi travesztiát a mindennapokban. Ahogy mondja, „[a]z új cipőbe allűrt fűz be, / nem vár többet, mint bárki más, / csak ennél többet”. Egyszerre figyel és olvas meg mindent, ugyanakkor érzi, hogy figyelik és olvassák minden lépését. Mert a film nem szűnik meg forogni, ám a kamera berregése helyett az írás grafitnesze visszhangzik a sorokból. Ez a zörej kíséri a léghétköznapibb banduko-lásokat, történjenek azok Magyarországon, Szlovákiában, Luxemburgban, Romániában vagy az Ír Köztársaságban. A beszélő min-dent megszemlél, megszagol, megkóstol, megtapogat, miközben egyik keze folyton a miénket fogja – így visz magával reggeltől estig egyik városból a másikba, közben pedig valamennyi megnyilvánulásából lemondás és belenyugvás árad; bámészkodásai spleennel teltek. Ahogy puha, színes vatta-cukrát készíti a nyelvből, melynek rétegei időpontok és helyszínek, abban nincs semmi hirtelen mozdulat. De együltő helyében sem képes leállni a kontemplációval: ha ő maga nem sétál, fut helyette és szeme előtt a social media hírfolyama. (Smid Róbert)
Ármos Lóránd: Milyen kölyköket nevelsz ellenem?
