A magyar költészetben a kötött formák ütemhangsúlyosak, időmértékesek, hangsúlyváltók, moraszámlálók, bi-, tri- és quadrimetrikusak, valamint szótagszámlálók lehetnek. A kötet szerzője, vagy ha úgy tetszik, összeállítója ezeknek a formáknak a rímes és rímtelen változatairól próbál számot adni, úgy azonban, hogy közben maga is, olvasója is tudja: a költészet megközelítésének a könnyebbik, a kötetlen formák sokszínűségét nem vizsgáló, valójában tehát szemfényvesztő módját választotta. E szemfényvesztésben társa a kötetet lapozgató olvasó lehet.
Mózes Huba 1941. június 2-án született Kolozsvárott. Irodalomtörténész, esszéíró. Tudományos kutatói és egyetemi oktatói pályáját szülővárosában kezdte, majd 1993-tól Budapesten és Miskolcon folytatta. Legszívesebben versekkel és verstani kérdésekkel foglalkozik. Önálló kötetei mellett Dsida Jenő költészetét vizsgáló könyvek társszerzője. Legutóbbi kötetei közül a Vidáman folynak napjaim a Magyar Napló, az Egyre közelebb az éghez az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában jelent meg.
A korábban kádenciának, sarkalatnak nevezett rím azonos magánhangzók, valamint a velük társuló azonos és/vagy rokon mássalhangzók, olykor csak a magánhangzók összecsengése két, esetenként több szó végén az ún. rímhívó és rímválasz együttesében.
Fogalma a kínai költészetben már a Kr. e. I. évezredben ismert. Az európai költészetben az antik retorika mondategységeket hasonló esetraggal kapcsoló, valamint a mondat- vagy ritmikai egységeket hasonló végződéssel összecsendítő alakzatából származik. A középkori magyarországi latin prózában és versben más országbeli latin szövegek, a magyar nyelvű költészetben latin egyházi himnuszok, valamint feltehetően provanszál és mozarab irodalmi formák hatására jelent meg. Mai magyar neve a francia elnevezés 19. század eleji átvétele. A rímet általában az összecsengő szótagok közül az első magánhangzójától számítjuk.