Megjelent Bodonczi Emese – Vihar után című legújabb novellája az Irodalmi Jelenben. A teljes novella itt olvasható: 

“Furcsán néznek rám, ahogy felszállok a buszra. Ráncolódó homlokok, suttogások mindenfelől. Akit látnak már elmúlt tíz, de fiatalabbnak tűnik, inkább hét- vagy nyolcévesnek. Ennyi idős gyerek felügyelet nélkül. Ez nincs rendben. De senki sem szólít meg, mindenkiben erősebb a „nem az én dolgom”. Tudom, nem fognak segítséget hívni. Mindegyikük kezében ott a telefon, de senki sem tárcsázza a rendőrséget vagy bármilyen segélyvonalat, hogy eltűnt gyereket jelentsen be.

Helyes.

Egyébként sem tűnök elveszettnek, határozottan megyek a dolgomra, mint mindenki más. Bizonyosan azt hiszik, csupán hazafelé az iskolából. Vállamon a szőrös táskával, benne a tanszereim és a tízóraim maradéka.

Senki sem gyanakszik.

Így van jól.

Sokáig megyek. Az utasok cserélődnek körülöttem, de a meghökkent pillantások maradnak. Szerencsére senkitől sem telik többre. Odáig sem jutnak, hogy a sofőrnek szóljanak: elveszett gyerek utazik a buszon.

A Budapartnál szállok le. Aztán gyalog megyek egy darabig.

Mindig is utáltam ezt a környéket, ha választhattam volna, biztosan nem ide térek vissza.

De nincs mit tenni, ez itt nem a Három Kívánság, pedig a mostani külsőmhöz még passzolna is a pöttyös labda.

Elnevetem magam a gondolatra. Megigazítom a vállamon a giccses táskát.

Nem tudom, ha tényleg ilyen idős kölyök volnék, érdekelne-e egyáltalán a labda?

Manapság csak az Xbox a divat, gondolom, mint egy igazi vén csont. Pedig nem oly rég, hogy olyan idős voltam, mint amennyinek most kinézek.

Nagy a szám, de a Három Kívánsághoz én is fiatal vagyok.

Ráfordulok a következő panelhez tartó kis betonösvényre.

Stimmel a házszám, beütöm a kódot.

Stílusosabb lett volna proxyt szerezni, de valójában nem számít. Most amúgy is egységes kódja van minden lakónak.

Az első emeletig gyalog megyek.

A lépcsőházban nincs kamera, sem egy teremtett lélek.

Kihasználom a pillanatot, hogy előhúzzam a csicsás táskából a frissen élezett konyhakést. Meglepően könnyen rejtem el. Épp olyan hosszú, mint a combom.

Nem ismerek igazi félelmet, akár egy valódi tízéves.

Az elsőről a negyedikre liftezem. Balról a második lakás elé lépek.

Lábujjhegyre állok, hogy elérjem a csengőt.

Ezen megint csak mosolyognom kell. De nem baj, sőt. A mosoly segít.

– Szervusz! – köszönt Balázs. Hangja vidám.

Nem ismer rám (hát persze). A nője valami zenetanár, azt hiszi, hozzá jöttem.

– Aliz mindjárt itt lesz – mondja mézesmázosan, majd int. – Gyere be! … “