Megjelent Bodonczi Emese – Vihar után című novellája a romániai  Helikon irodalmi folyóiratban. A teljes novelle itt olvashato: 

“A tisztáson álló öreg bükknek egészen a lombja sűrűjébe másztam, hogy legyek csak jó magasan, onnan néztem, egy ághoz lapulva, ahogy a szürke viharfelhők gyülekeztek a láp felett. Közben itt-ott fészkeket kerestem a pillantásommal, van-e közöttük olyan, amit könnyedén leverhet a vihar. Sok gallyat végigpásztáztam, de egyen sem találtam még a nyomukat sem. Két odúra ugyan ráakadtam, a lakóikat azonban nem kellett félteni, tudtam, amíg a fa áll, földindulás sem riasztja ki őket onnan. Az öreg fakopáncs épp az arcom mellett rebbent el, ahogy csőrében hangyalárvákkal visszatért a fiókáihoz. Újra felpillantottam az égre, a fekete felhő mint egy kiömlött tintafolt terjeszkedett az égen, én pedig lassan ereszkedni kezdtem. Az alsó ágak között álltam meg újra, teleszívtam a tüdőm a vihar előtti fülledt levegővel, a fa törzse szinte szikrát vetett, ahogy megszorítottam. Hirtelen egy alakot pillantottam meg odalent, sietős léptekkel vágott át a tisztáson. Azonnal felismertem, Grigore volt az, a Fekete Esztenába való, Valér barátja.

– Grigore! Hé, Grigore! – kiáltottam le neki, s egy ugrással már lent is voltam a fa alatt, épp előtte. Grigore magas, vállas férfi volt, valósággal fölém tornyosult, ahogy homlokráncolva méregetett.

– Hát te?

– Mondd csak, Grigore – kezdtem halkan. – Járt mostanában egy fiatalasszony Valérnál, odafent a havason?

Grigore szeme két obszidiáncsíkká szűkült.

– Nem szólhatok semmit Valérról – suttogta. – Nem akar látni téged többé.

– No, jól van – sóhajtottam. – Legalább megmondanád neki…

– Nem! – szakított félbe Grigore rögtön, s nyomatékul a földre koppantott szépen faragott pásztorbotjával. – A kegyelmes Istenre, Nelli, ha azt akarod, hogy tudja, hát mondd meg neki te!

Azzal faképnél hagyott, könnyeden talpalt tovább a tisztáson, nemsokára el is tűnt a szemem elől. Én pedig a fatörzs után immár a gerincemben is megéreztem a vihar szikrázását, így hát elindultam vissza a lápra.

A vihar miatt nem alhattam odakint, így hát visszahúzódtam a kunyhóba, odabentről hallgattam a zörrenő gallyakat, szétpattanó esőcseppeket, pergő melódiájukba időnként belekiáltott a mennydörgés, erre aludtam el úgy éjféltájban. Aztán felébredtem, szokatlanul hamar. Éjszaka volt, odakint az ég még koromszín, eltartott egy darabig, mire kibogoztam a vihar zajából a másik neszt, ami felvert. Halk, dallamos kopogás. Valaki a kunyhó ajtaján zörgetett. Egy pillanatig azt hittem, Grigore az, szinte láttam, ahogy díszes botja megkocogtatja az ajtófélfát. Azonban mikor kiléptem, nem Grigorét, hanem egy tízévesforma kislányt láttam ácsorogni az eresz alatt.

– Hát te? – szaladt ki belőlem az egyetlen, ami eszembe jutott, miközben azon gondolkoztam, nem csak álmodom-e. A lányka nem tűnt gyámoltalannak, sem rémültnek, talán ez volt az egészben a legfurcsább. Állta a tekintetem, miközben így szólt:

– Eressz be! – élénk, mély hangja ifjú asszonyra emlékeztetett, nem gyerekre.

– Miért, ki vagy? – hunyorogtam rá.

– Majd megmondom – folytatta. – Csak hadd menjek be!

Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy nem lehet. Bármi is az oka, hogy ez a gyermek itt van, biztosan gonosz varázslat áll mögötte. Noha jó részüket anyám segítette a világra, a falusi gyerekek inkább bujdokoltak volna egyedül az erdőben, mint hogy a lápi boszorkány kunyhójába jöjjenek segítségért. Nekik mi voltunk a rémtörténet, amivel a szüleik ijesztgették őket, a mesebeli rosszakarók. De bárhogy sejtettem is a veszélyt, nem volt szívem egy gyerekre csukni az ajtót, különösen így éjszaka, vihar idején.

– Legalább a nevedet mondd meg! – fordultam hozzá, tovább húzva az időt, hátha közben kitalálom, mit is kéne tennem.

– Nekem nincs nevem – felelte a kislány. – Lidérc vagyok. … “