Regős Mátyás
Fedon és a tavasz
Patyik Fedonnal az első napsütésben ültünk március tizenkettedikén, lelkesen kérdeztem tőle, hogy Fedon, ez már a tavasz-e, és hogyan lehetne ezt elmesélni.
Fedon hátradobott fejjel ült egy padon, állával az égre mutatott, szipogott, hogy ez bizony tavasz, cimbora, elmesélni nem lehet, az emberek semmit nem tudnak erről.
A többség kishitű, képzelőerejük hitvány, azt mondják, forog a föld, meg évszakok jönnek-mennek, bár élvezik a napot, de lényegét nem értik.
Ez esetben kizárólag az időzítés fontos, öregem, a történések egymásutánsága, valójában másodperceken áll vagy bukik az egész, ha valami hibádzik, nincs tavasz.
Ahogy ez akkoriban gyakran előfordult, bambán néztem Fedont, égre mutató állával valami olyasmiről beszélt, amit úgysem érhetek meg, és ha én nem, senki más.
Na, ide figyelj, mondta Fedon, rám nézett és vállamra tette kezét, ide figyelj, mert a tavasz és az első napsütés az egyik legnagyobb titok, amit elárulhatok.
Ha nálad lenne a stopperórád, amivel sprinteket szoktunk mérni, talán lett volna esélyed, hogy észrevedd a pillanatot, mikor a hó elolvad, a nap pedig kisüt.
Ugyanis ez a dolog nyitja, két tizeddel előbb vetettem hátra a fejem, előbb szegeztem államat az égnek, minthogy a nap kisütött és az egészet észrevetted.
Ismered a trükköt te is, meg minden ember, ha jó napod van, pénzt találsz az utcán és van hely a villamoson, ha pedig rossz, elhagyod a sapkád.
Hülyeség várni a tavaszt angyalom, megkívánni elég, aztán keresni egy padot mellékesen és tétován, nadrágszárad felhúzni kissé, és álladat égnek szegezni.