A sárga téboly – Kopriva Nikolett versei a Debütben

A sárga téboly – Kopriva Nikolett versei a Debütben

Víz és só

Önkívületben
nincsen súlya a szavaknak.
Küldhet dögvészt,
átkot önmagára, hiába.
Akaratlan nyújtja karját
a konok testvér,
mikor darabokat óv a múltból,
anyát, közös vért emleget.
Az Ego fészkében
az ezredik pőre én is remegve
kiáltja, hogy
„nem vagyok az ellenséged!”
Aztán tükörré válnak mind.
Ha nem kívánod a sárga tébolyt,
szemed takard le félig.
Szilánkok közt
pedig rájössz,
hogy a szavak íze sós,
akár a tegnapi tenger vize.
Remélted, hogy levedletted bűneidet,
de ők vedlettek téged.

Szakadás

 
„… csak árnyalak a létezőkhöz képest –
egyszóval a rossz lényege, ha a rossznak egyáltalán
létezhet lényege.”
                                                     (Plótinosz)
 
a rossznak ősgödre
tátong minden születésben.
árnyékot hány,
áramlik a vérben,
és anyagot emel oltárrá.
a testbörtönben zúzmarás
a napi koszt,
feszülő hártya fedi el
a lélek elől
az egyetlen fehér ösvényt:
az Egyhez vezetőt.

Metamorfózis       

          
Ha darabokra szednélek,
átmenetileg győzne a harag,
poraid fölött örömtáncot járna,
aztán magába roskadna.
Már nem akarom rádgyújtani a házat.
A valóság mögé bújtam,
fekete szőnyegeid
lelocsoltam benzinnel,
és húsz gyufát is meggyújtottam fölötted.
Mégis nyugodt arccal aludtál,
mint a Hold,
amikor a lángok körbevontak,
egy világ sem repedt benned.
A füst minden atomját birtoklod:
vonalaidban akkor láttam először az életet.
Az erdőben sem hagylak ott,
és nem doblak a vonat elé –
hagyom, szedd ki fogaid közül
a büszkeség szilánkjait.
 

Lábam alatt a lépcsőfokok

Az idő masszává zsugorodott,
állandó a csend térdemen,
tévelyeim szívós ütőerét
elrágta a harag,
és elvetélt a kétely
utolsó fattya.
Csak árnyéka vibrál, sziszeg
esténként,
azt mondja, eddig láttam,
most lettem vak,
viharos kapcsolatomnak
utolsó madzaga is elszakadt
a külvilággal.
Intravénásan
adagolok magamba
fakó közönyt,
és felrobbantok minden lépcsőt.

Forrás: Irodalmi Jelen