Megjelent Nagy Koppány ZSolt legújabb novellája az Élet és Irodalom irodalmi folyóirat ezévi 19. számában.
„Terjedelmes szöveg, és/de szerzői szándék szerint ijesztő gonoszságokat tartalmaz.” – Nagy Koppány Zsolt
„Az idős férfi szeméből lassan kiment az álom; különben sem aludt jól, mióta a felesége meghalt; gyermekei egy országgal odébb élnek, hetekig nem is találkozik senkivel, a szomszédokat utálja. Rendezgeti kertjében a gyümölcsfákat (a kisváros egyik legszebb kertje az övé), néha óvatosan kirándul az erdőben, gombát gyűjt. Fest, zenét hallgat, nehezen és keveset alszik, hiába vesz be maréknyi altatót esténként: inkább csak elkábítja, mintsem altatja, néha meg egyenesen hallucinál tőlük.
De nem most. Most egyszerre tisztán hallotta, hogy visszacsukódik a hűtőszekrény ajtaja odalenn. Fenn aludt, az emeleti részben, a hatalmas ház öt embernek is sok lett volna, de majd kínlódnak az eladásával a gyermekek, őt már kiszolgálja, mondogatta gyakran, többnyire csak magában és magának. Az emeletre falépcső vitt fel, elég meredek, recsegős, nyikorgó szerkezet, el is mosolyodott néha, ide ugyan senki fel nem jön anélkül, hogy meghallanám. A konyha éppen alatta volt a hálószobának, mégis minden felhallatszik onnan; nagyon furcsa ezeknek a házaknak az akusztikája… gyakran a kéményben huhog a szél, mégis a ház túlsó sarkában a legijesztőbb, amely pedig teljesen védett és szélcsendes helyen fekszik, mert kintről fák szegélyezik. A hálószobából nyíló erkély előtt is áll néhány vékonyabb fenyő, de azok egyelőre nem védenek semmitől, csak hajladoznak (pedig azt szokták mondani, a büszke fenyő nem hajlik, hanem törik).
A becsukódó hűtőajtó hangjára végleg kiszökött a szeméből minden álmosság, és olyan éber lett, amilyen utoljára a katonaságnál volt, jó ötven évvel ezelőtt, őrségben, ahol fogda járt a szunyókálásért, és az őrmester szerette éjjel meglepni a bakákat, még jó, hogy valaki nem lőtte le az ostoba regáti oláh fejét. A hűtő – német gyártmány! – magas, fejhangú sípolással szívta be az ajtót csukódás után, és az egész házban hallatszott, amint tökéletesen zárja magát, és azonmód újrahűti a bekóválygott melegebb levegőt. Ez a sípoló hang most hosszan hallatszott az egész házban: kinn szél se rezdült, más hang sem volt semerre, holdvilág nélküli, sötét és nyugodt éjszaka volt.
Az öregember megdermedt, a hólyagja megfeszült, heréi felhúzódtak; az egész testén olyan kontrollálhatatlan hullámokban futott végig a dermesztő rettenet, amilyennel még sosem találkozott életében. A legijesztőbb ez volt: a kontrollálhatatlanság. Az ember azt gondolná, tudja irányítani a félelmét, tud belőle jó stresszt, hasznos stresszt kovácsolni, amely harcra vagy futásra ösztönzi az életét mentő egyedet. Így írják legalábbis a szakemberek napvilágnál, kényelmes nagyvárosi dolgozószobájuk biztonságos levegőjében. De a valóság más: a valóság ez a nyargaló félelem, amely egyenként rángatja meg és állítja fel a szőrszálakat az egész testen, és amely csak nem akar múlni.
Az öregember nem volt gyáva. Az évek során egész fegyverarzenált gyűjtött össze, voltak kései, baltái, medveriasztó spray-ből háromféle is, de a gyártók a sok vásárlásért cserébe küldtek mindenfélét, az iránytűtől a tűzgyújtáshoz alkalmas vasdarabokig. Nem volt gyáva: óvatos volt. Az ágy mellett álló éjjeliszekrény alsó részében tartott egy pisztolyszerű alkotmányt, amely olyan volt, mint egy gyermekjáték: nagy, ormótlanul és aránytalanul vaskos cső, rajta a hengerekben sistergő paprikaspray-vel, és picinyke markolat, amelyen csak a ravasznak volt valami formája, azzal lehetett kilőni a töltetet. De vajon tényleg ki lehet-e? Még sosem használta, mióta megvette; vele volt ugyan mindig, mikor az erdőbe ment, de hiába gondolt rá, hogy egyszer mégiscsak el kéne sütnie, nem vitte rá a lélek: mindössze két darab, négy vékonyka hengerből álló, űrhajószerű „töltény” járt hozzá; ha egyiket ellövi, csak a másik marad, aztán egy fél napot kell baszakodni a netes rendeléssel, elég nehezen kezelte a számítógépet.
Most azonban óvatosan felült, miközben a hátán továbbra is sikoltva nyargalászott fel és alá a jeges borzadály, és csöndben megpróbálta kinyitni az éjjeliszekrény ajtaját. Még nem tudta, hogy a paprikaspray-pisztolyt vegye magához, vagy a gumilövedékest. Mely utóbbi szintén viccesen nézett ki: az sem hasonlított egy rendes fegyverre, viszont csak be kellett ütni a markolat aljába a kioldószegecset, és máris aktiválódott a gáztartály, amelyik közvetlen közelről – mondjuk szemre leadva – akár halálos lövést is tudott produkálni. Elméletben; mert ezt sem próbálta ki még soha. Voltaképpen ő maga sem vette komolyan ezt az egész fegyveresdit, önvédelmesdit: veje – aki nagy legálisan tartható fegyvergyűjtő volt – beszélte rá ezekre, hogy ha valaki bejön, úgymond, legyen; aztán elviccelődtek azon, vajon megijed-e egy igazi betörő a bumfordi, gyerekpisztolynak látszó tárgytól, de végül megegyeztek, hogy ha nem ijed meg, közelebb jön: na és akkor, pontosan akkor kell a szeme közé lőni, hogy ne sántuljon – rögtön elmegy a kedve a kíváncsiskodástól.
Az éjjeliszekrény ajtaját rég nem nyitotta ki, ezért a megvetemedett fa zsanérjai elfáradtak kicsit: olyan hangos nyikorgással nyíltak, hogy ő maga is megdermedt. Várt, fülelt, de odalentről semmi nesz nem hallatszott. Állt a levegő, csönd volt és sötét, mint a sírban. Már-már megnyugodott, és éppen vissza akart hanyatlani a párnára, amikor meghallotta azt a furcsa, baljóslatú szuszogást.
Sok természetfilmet látott már, de eszébe jutott a Backcountry is, amelyik hatvan percen keresztül készíti fel a nézőt arra a medvetámadásra, amelyikre végül sor kerül… és mindenhol, mindegyikben ugyanaz volt a medveszuszogás hangja. Kicsit mintha fáradtan lihegne, kicsit mintha szimatolna… egy nagyvad, amelyiknek nincs oka félelemre. A hálószoba ajtaja nyitva, első gondolata az volt, hogy be kéne csukni. A második, hogy hol a paprikaspray-vel töltött pisztoly. És vajon működik-e. És vajon el szabad-e sütni a házban. Mi lesz, ha az én szemem marja ki, és még azt se látom, ahogy nekem támad… de nem lehet medve. A medve nem jön be a házba. Miért ne tenné? A medve fél az embertől. Elszalad. Bejön. Nem fél. Nem szalad el. Ezek a medvék már nem. Nyilván a körtefákra jött, aztán benézett a házba, hátha kerül valami. De hogyan, mikor bezárta az ajtót?! Soha nem hagy nyitva semmit, még a pincében is estéről estére becsukja a kis szellőzőablakokat, pedig azokon aztán még egy gyerek se férne keresztül, de mi van, ugye, ha a betörők gyerekkel járnak rabolni, aki bentről kinyitja az ajtót a többieknek?! Az ördög nem alszik. Nem. Az ördög itt szuszog lenn, a nappaliban.
De hiszen valakinek látni kellett! Valakinek látni kellett a fenevadat, telefonálni a rendőrségre, azok értesítettek a belügyet, akik meg kiküldték a figyelmeztetést a környéken lakóknak. Bámulatos, hol tart manapság a tudomány. Eddig ha ilyet kapott, soha nem gondolt azokra, akiknek tényleg a portáján jár a medve, és viszi a juhot, disznót. Mindig csak megnyugodott, mert a figyelmeztetésben soha nem az ő utcája neve szerepelt. Ha látták tehát, nemsokára megjönnek a vadászok. Vagy a hatóság. Egyébként egy faszt jönnek, ennyi volt, ők küldtek figyelmeztetést, részükről a szerencse meg a fákjúsmenet, nyugodalmas jó éjszakát a továbbiakban.
Kiáltani kéne, gondolta. Minden épeszű számítás – és etológiakönyv – szerint elfut a vad, ha hirtelen hangos hangot hall. Na és mi van, ha nem is medve? Csak egy… ember? Hát az, kérem, még inkább elfut: a betörők nem bátor legények, inkább elszaladnak, ritkán választják a küzdelmet. Hol a mobilom. Hol a mobilom. A mobil az éjjeliszekrényen volt, töltőn. Mindig este tette fel, reggelre pont jó lett. Kikapcsolva. Óvatosan, lassan érte nyúlt, és hosszan nyomta az oldalsó gombját. A készülék kis zizzenéssel és a nyitóképernyő felvillanásával életre kelt. Abban a pillanatban odalent abbamaradt a szuszogás. A telefon kezdett betölteni.
A szuszogás újrakezdődött, de most már határozottan a lépcső felé tartott. Ez őrület, gondolta elkínzott elmével az öregember, ez őrület, miért nem szalad el. Aztán meghallotta, amint a rosszul kiszáradt fa természete miatt halkan megnyikordul az első lépcsőfok. Valaki – vagy valami – óvatosan rálépett. Nyilván őt is meglepte a recsegő hang, mert ismét csend lett. Három lépcsőfok után volt egy kis pihenő, onnan nyílt a műteremnek használt szoba. Hátha bemegy oda. De azt mindig becsukja este. Azt is. Hogy jött be? Hogy tudott bejönni?! Mi ez? Valami démon? Átjár falon, ajtón? Különben, hogy jutott be? Ha bedönti az ajtót, annak olyan hangja van, hogy az utca végén is meghallják – ő is meghallotta volna. Miért is nem maradtam a tömbházban. A negyediken. Oda nem jön fel. A másodikon megáll, hogy megegye Bercit, az finom, kövér ember. Mivel cukorbeteg, mindig körtepálinka-szaga van. Igazi csemege, medvéknek egyenesen ínyencfalat, a tápláló emberhús kellemes gyümölcsaromával felütve, hülye, aki nem áll meg a másodikon, igen.
Az öregemberen sikító frász lett úrrá, benyúlt a szekrénybe, rémülten és vakon tapogatott, kereste a fegyvert, de csak mindenféle biszbasz akadt a kezébe, bámulatos, mi minden összegyűlik egy éjjeliszekrényben. Itt halok meg két pisztollyal, bazmeg, nyögte ki félhangosan, amitől a lépcső recsegése ismét abbamaradt. Megvolt a pisztoly, remegő kézzel fogta, de úgy táncolt a kezében, hogy öt centiről sem tudott volna eltalálni vele egy elefántot. Mindig eszébe jutott az erdőt járván, a fejszéjét vagy fokosát szorongatva, hogy vajon nem csalóka biztonságérzet-e ez a kézifegyver-dolog… vajon tényleg lesz-e adott esetben annyi lélekjelenléte az embernek, hogy a rárontó vadállat előtt megálljon, higgadtan a koponyára célozzon, majd lesújtson? Higgadtan célozzon a fegyverrel, és elsüsse. Hát immár tudta a választ. Mélyeket sóhajtott, a recsegés odakinn egyenletesen hangosodott. Aggasztóan lassú volt: óvatos, de céltudatos haladás. Ez az állat értem jött. Az én medvém. Az én sorsom és végzetem, velem kell végeznie, vele kell végződnöm. Bukfencet vetett az agya, őrült tekintettel nézett körbe, és kínvigyorra torzult a szája. Mélyeket sóhajtott, majd óvatosan felkelt. A szobaajtóhoz lépett, felkattintotta a lámpát, majd kinézett a lépcsőre.
A fény őt is, a medvét is elvakította, de mivel a lámpa az öregember háta mögött volt, a pupillája egy pillanattal hamarabb kitágult, és látott. Soha nem látott viszont még ekkora medvét. Hatalmasabb volt, mint a legnagyobb észak-amerikai medvék, a színe éjfekete. Pedig errefelé csak barnamedvék élnek. Hab csorgott a szájából, a szeme vérben forgott, feje mint egy busa halálfej. Az orra nedvesen csillogott… és ebben a pillanatban felhorkant és elbődült.
Az öregember bepisilt. Olyan gondtalanul engedett el a záróizma, hogy észre sem vette. Egy kis széklet is odament a rettenetes hangtól. Abban a pillanatban a medve – jól tudta az öregember, milyen iszonyú gyors ez az állat: látta a sok turistaetetést, ahol olyan hirtelen kap a fenevad a kinyújtott kar felé, hogy az ostoba turista el sem hiszi – támadott. Még legalább három méter volt közöttük, aminek kétharmadát már megtette, mikor az öregembernek sikerült elsütnie a pisztolyt.
A lövedékből vízsugárszerű folyadék spriccelt a medve pofájába, amitől az meghőkölt, majd miután csípni kezdte a szemét, ijedten megfordult, és lerohant a lépcsőn. Az öregember becsapta az ajtót, de egy kevés a spray-ből így is bejutott a szobába, elvakította őt is. Diadalmasan vihogott, legyőztem, sikította magában, legyőztelek, üvöltötte hangosan, és hisztérikusan nevetett. Baszd meg a kurva anyádat, te szaros medve, takarodj a házamból!
Kintről nem hallatszott semmi, lassan csillapodott az öregember, ideje lesz megmosakodni és pizsamát cserélni. Hallgatózott kicsit, de semmi. Nyilván elszaladt, ahol bejött, ott ment is. Ha én ezt elmesélem… kinek… mindenkinek, tán még az újságban is benne leszek! Medve, aki bemegy a házba, és ott sem ijed meg, hanem támad?! Mi folyik itt? Ki kell lőni őket, kérem, mese nincs. Ezt fogom mondani, igen. Nem hibásak, persze, de ki a faszt érdekel, inkább ők, mint mi. Vihorászott, lassan megnyugodott, várt még kicsit, oszoljon a paprikaspray, majd óvatosan résnyire nyitotta az ajtót.
Ott volt a medve az ajtórésben, vörös szemmel vicsorgott, és csak nézett. Aztán elkezdett ismét szuszogni. Az öregember rávágta az ajtót, és öklendezni kezdett. Minden kijött belőle, majdnem összeesett a görcsös hányástól. Nem, ez nem lehet igaz, nincs ott, csak képzelem. Már bejött volna, ha ott van. Nincs ott. Nincs ott. Meghaltam, vagy most haldoklom, és rémeket látok. Álom az egész. Ilyen csúnya medve nincs is. A sátán medvéje. Nem, nincs. Miért nem virágos réten ugrálok, mint a többi haldokló. Miért nem pereg le előttem az életem, mint minden tisztességes embernek. Miért így kell meghalnom, miért ezt látom, miért, miért, miért.
Reszkető kézzel támaszkodott a hideg falba, majd hirtelen erőre kapva az erkélyajtó felé lendült.
A medve ebben a pillanatban szakította be a semmilyen kis szobaajtót. Úgy fröccsent szét a forgács, mintha pehely volna, amibe belefújt a szél. Ez az erő… már nem létezik. Amikor meteor csapódott a földbe, és az erdők meg a dinoszauruszok fröccsentek szét, talán még létezett. De manapság már nem. Közben meg mégis. A medve bömbölt, az öregember nyöszörgött, visított, az erkélyajtó műanyag fogantyúját rángatta. Semmire nem gondolt, csak hogy ki innen, hová, az erkélyre, más út kifelé nem vezet. Majd átmászik a fenyőre és leugrik, nem olyan magas, alig négy vagy öt méter, magasabbról is ugrottak le emberek. Csak ki innen, el innen.
Az erkélyajtó azonban nem nyílt ki. Az öregember lihegve szembefordult a medvével, és felkészült arra, ami következik. Csak öljön meg azonnal. Ne kelljen öntudatomnál lennem, mikor elkezd széttépni. Hasítsa fel a torkom, harapja le a fejemet. Öljön meg minél hamarabb. Istenem, kérlek… …”