Véletlenül lett író Demeter Szilárd – állítja. Volt már filozófus, író, blogger, újságíró és zenész, de foglalkozott politikával is, közel nyolc évig Tőkés László EP-képviselő munkatársaként dolgozott. Nem szereti az író-olvasó találkozókat. Gyűlöli, hogy a kortárs irodalmat átszőtte a politika. „Pedig ez az irodalom természetétől teljesen idegen” – mondja. Demeter Szilárd Erdélyben született, és mindig is azt gondolta, hogy ott is marad. Aztán három éve mégis Magyarországra költözött. A napokban jelenik meg az új könyve, amelynek címe: Kéket kékért. A könyvről, a gyermekkorról, irodalomról beszélgettünk Demeter Szilárddal.

(…) Elkezdtem olvasni a Kéket kékért című könyvet este, az éjjelilámpa fényénél…. hajnali kettőig. Képtelen voltam letenni… Mielőtt becsuktam volna, gyorsan előrelapoztam ötven oldalt, és elolvastam néhány sort. Meg szerettem volna tudni, hogy mi történik Egyszemjankóval, Pufarinnal, Orrbelefüttyel, ott, Erdélyben, a Hargita lábánál, ahol egy szeptemberi napon sarki fényt láttak az emberek.
Nagyon kíváncsi lettem a – bevallom – számomra ismeretlen szerzőre. Megszereztem a telefonszámát, és rövid egyezetés után a nappalijában beszélgettünk.

„Disznóvágásosat is játszottunk”
Véletlenül lett író Demeter Szilárd – állítja. Még kolozsvári egyetemistaként Szegeden akadémiai ösztöndíjjal kutatott, és hát ki szerette volna egészíteni a soványka állami apanázst. Valaki szólt neki, hogy az egyik lap ötezer forintot fizet egy tárcáért. „Az jó sok sör ára volt akkoriban.” Meg is írta a tárcát. Később viszont kiderült, hogy egyáltalán nem az. Annál valamivel több. De most nem is ez a lényeg – legyint Demeter Szilárd –, hanem az, hogy mire megírta a tárcát, megszűnt a lapnál a tárcarovat. Vagyis: volt egy meglévő írása, de nem tudott vele mit kezdeni. Betette hát az asztalfiókba – aztán ott is felejtette. Később már Kolozsváron összefutott Karácsonyi Zsolt költő barátjával, aki megkérdezte tőle, hogy van-e valami ütős írása, mert a Tiszatáj horribilis díjazású novellapályázatot indít.

„Akkor jutott eszembe, hogy nekem van egy irodalmi igényű szövegem az asztalfiókban, gondoltam, elküldöm, hátha meg lehet csípni vele egy harmadik-negyedik helyezést, és ezzel némi pénzt is.”

Hetek teltek el. Egyik reggel felhívta Lövétei Lázár László, aki Szegedről érkezett Kolozsvárra, és gratulált. Demeter Szilárd így tudta meg, hogy az első díjat nyerte meg a Medvevadászat című novellájával. „Nyolcvanezer forintot adtak, ami hihetetlenül nagy összegnek számított nekem akkoriban. A Tiszatájnál mondták, hogy szeretnék a többi novellámat is közölni, de mondtam, hogy nincs több. Mert ezt az egyet írtam.”

Aztán írni kezdett a szülővárosáról, gyerekkori történetekről. Dühös írások voltak. Mintha gyűlölte volna a szülőhelyét, mert ott nem történik soha semmi. Ráadásul diktatúrában nőtt fel, a Ceauşescu-rendszer legsötétebb éveiben. Később más időszakokról is írt: középiskolás és egyetemista évekről, Székelyudvarhelyről és Kolozsvárról, bulikról, barátokról.

A negyvenedik születésnapja előtt úgy döntött: készít egy ajándékot a szeretteinek. Az összes művét – novellákat és két kisregényt – egy kötetbe szerkeszti. Aztán mégis úgy gondolta: a novellákból egy harmadik kisregényt ír. Ceauşescu diktatúrájáról, a romániai forradalomról, Székelyföldről – alulnézetből, vagyis a gyermekek szemszögéből. Ez lett a Kéket kékért első verziója. Amikor elkészült a „hivatalosan nem létező könyv”, odaadta a családjának – a két, általa legrettegettebb kritikusa a húga és a bátyja –, valamint a barátainak. A visszajelzéseik alapján eldöntötte, hogy talán érdemes a nagyközönség számára is kiadni a művet – így újraírta. A napokban jelenik meg a könyv az Irodalmi Jelen Kiadó gondozásában.

A regény szereplői agresszív, erőszakos figurák, akik disznóvágásosat játszanak, és majdnem leszúrják egymást, vagy feldarabolják apjuk holttestét. Az ábrázolt durva világról: „Miután megírta magát a könyv, én is meglepődtem rajta. Rendben van, hogy az élet harc, na de ennyire… Én ebben nőttem fel. Ez természetes volt akkor. Többször volt betörve a fejem, mint ahányszor másnak gyerekkorában eleredt az orra vére. Állandóan verekedtünk, erőszakos játékokat játszottunk. Gyerekként nem értettük a diktatúrát, és nem érzékeltük, hogy talán ettől van ez a félelem és brutalitás, amely megülte az egész vidéket.”

1990-ben, a rendszerváltás után Székelyudvarhelyen, a tanítóképzőben, pontosabban a fiúkollégiumban is folytatódott az erőszak. Az elsősöknek ki kellett szolgálniuk a harmadikosokat, negyedikeseket. Veréssel büntették az alsóbb osztályosokat. „A fenyítés bevett módja az volt, hogy az elsős – vagyis, ahogy nálunk hívták: fika – előrehajolt, megfogta a bokáját, és a fenekét vékony fatalpú papuccsal verték teljes erőből. Tiltakoztunk ugyan, hiszen senki sem szereti, ha verik, de elfogadtuk, mint a világ rendjét. Ilyen volt akkor a világ. Nyers.”

„Románvadászatra mentünk”

Mindezek ellenére Demeter Szilárd úgy véli: szép gyerekkora volt. Egy, a Madarasi Hargita lábához összegányolt kisvárosban, az erdő mellett, a természetben nőtt fel. Ha épp úgy tartotta kedve, a kisvárosi panelből átsétált az erdőn nagyszülei három kilométerre lévő házához, hogy nagymamájától kérjen tojássárgáját cukorral kikeverve. „Ma már nem mernék átmenni az erdőn. Most már túl sok a medve. Akkor, gyerekkoromban kevesebb volt.” A Ceauşescu-diktatúrában Székelyföld zárt gettónak tűnt. Az ott élők ugyan tudták, hogy az államhatalom román, de ezt gyermekként csak azon keresztül érzékelte, hogy a rendőr, a szekus és a főmérnök román volt, és a televízió is román nyelvű adásokat sugárzott,

„bár azokon sem volt mit nézni. Éppen ezért rengeteget olvastunk, a romániai magyar kiadók hihetetlenül színvonalas irodalmat adtak az olvasók kezébe, néha akár csatolt áruként is lehetett könyvet venni – mondjuk, a halfasírt mellé egy Dumas-t. Verekedtünk, fociztunk, olvastunk. Már amikor volt áram.”

Utazni nem lehetett. Szentegyházán, ahol felnőtt, 96%-ban magyarok laktak. Haáz Sándor létrehozta a Gyermekfilharmóniát is, megtanította a székely gyerekeket zenélni és énekelni. „Ha innen nézzük, lehetőségeinken felüli kulturális életet élhettünk. Én például fuvoláztam a Gyermekfilharmóniában, klasszikusok átiratait játszottuk. Hamarabb találkoztam Bach zenéjével, mintsem tudtam volna, hogy kicsoda ő, mikor élt stb.” Akkor szembesültek a székely gyerekek először a különbségekkel, amikor úttörőtáborban nyaraltak. „Elvittek egyszer a Szovjetunióba egy nemzetközi pionírtáborba, amely egy tó partján volt. Minket a fehéroroszokkal, ukránokkal és oroszokkal zártak egy táborba, a tó másik partján üdültek a csehszlovák, jugoszláv és magyar gyerekek. A két tábor között csak csónakkal lehetett közlekedni. Át-átszöktünk hozzájuk, persze. Egyik nap láttam, hogy egy magyar gyerek dobozos kólát iszik. Én sosem ittam ilyet. Felajánlottam neki egy cigaretta alakú rágót a kóláért, de nem adta – kinevetett. Egy román pajtásommal – aki egy kukkot sem tudott magyarul, én pedig nem beszéltem románul – gesztusnyelven eldöntöttük, hogy elraboljuk a kólát a magyar gyerektől. Nem értettük, hogy neki miért van, nekünk pedig miért nincs. Elraboltuk, üldöztek, faramuci egy helyzet így visszatekintve.”

A rendszerváltás után kinyílt a világ. Demeter Szilárd a székelyudvarhelyi tanítóképző elvégzése után Kolozsvárra került. „Traumatikus találkozás volt a román többséggel. Ráadásul a legvadabb Gheorghe Funar-korszakban jártam oda egyetemre. Funar heccelte a betelepített, munkanélküli román fiatalokat a magyarok ellen. Rendszeresen összeverekedtünk velük. A feszültség forrása csupán annyiban állt, hogy ők románok, mi pedig magyarok vagyunk. Jöttek a magyar bulikra a román fiatalok, megvertek minket. Aztán néhány nap múlva összekaptuk magunkat, és mi mentünk megverni a románokat.” Ekkor még mindig nem beszélt jól románul. Akkor döntötte el, hogy érdemes lenne megtanulni azt a nyelvet is, amikor egyik éjjel sétált az utcán, mellette megállt egy nagy autó, kiszállt egy pöttöm fiatalember, és megkérdezte tőle, hogy hol a kocsma. „Én a székely románságommal elkezdtem magyarázni, és ekkor szó nélkül megütött. Én visszaütöttem. Ezután kiszállt a kocsiból négy tagbaszakadt férfi, és úgy megvertek, mint a lovat. Folyt a vér az orromból, a fülemből és a számból. Két hétig feküdtem, mire meggyógyultam. Ekkor összeálltam a barátaimmal, szíjas-inas, erős székely gyerekek voltak, és elmentünk románvadászatra. Éveken keresztül ment ez így. Még a kétezres évek elején is rendszeresen előfordult, hogy ha bárhol kiderült, magyarok vagyunk, belénk kötöttek, és már csattantak is a pofonok. Csak azért, mert magyarok vagyunk. Nekem utálnom kellett a románokat, ők utáltak minket. Ez sem tetszett, de valamiért ez is természetesnek tűnt. Talán pont ezért nem szeretem az erőszakot. Túl sokat éltem így. Ettől még nem állnék neki diplomáciázni, ha a szeretteimet bántaná valaki.”

Tápos magyarok

Újságíró szeretett volna lenni, de az újságíróképzés akkor még gyerekcipőben járt Kolozsváron. Magyar szakra nem akart menni, mert – ahogy mondja – elege lett a tankönyvízű irodalomoktatásból. A bátyja akkor már filozófia szakos, végzős hallgatóként tanult Kolozsváron, és izgalmas könyveket olvasott. Így hát Demeter Szilárd is filozófiát kezdett tanulni a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Úgy gondolta: ha más nem, legalább kap egy filozófiai képzést az újságíráshoz. Bár nem akart filozófus lenni, mégis a Kellék szakfilozófiai folyóirat szerkesztője, majd három évig a Korunk filozófiai szerkesztője lett. Az egyetem elvégzése után az éppen induló Partiumi Keresztény Egyetemre hívták, ahol a filozófiai tanszék egyik alapítójaként oktatott. Tizennégy évig tanított a tanszéken, és soha nem gondolt arra, hogy eljön Erdélyből. (…)

Demeter Szilárd 2007-től Tőkés László mellett is dolgozott. „Elindították Tőkés Lászlót független jelöltként az európai parlamenti választásokon. De kampánycsapat nem állt mögötte. Akkoriban az oktatás mellett az egyetemi kiadót igazgattam, és a folyósón összefutottam Tőkés kampányfőnökével, aki azt mondta: te filozófus vagy. Van róla papírom, válaszoltam. Akkor te leszel a kommunikációs igazgató – csapott a vállamra a kampányfőnök.
Életemben nem foglalkoztam hasonló dologgal, de azt tudtam, hogy ehhez a munkához kell egy kreatív munkatárs is, így egy tehetséges fiatal képzőművészt, Mohácsi László Árpádot is behívtunk a stábba. Azóta a barátom. Ő tervezte egyébként az új könyvem borítóját, ő is tördelte.” Hályogkovács módjára kezdték a munkát, a kampánykommunikációt – így mondta Demeter Szilárd, de megnyerték a választást –, Tőkés László európai parlamenti képviselő lett. Sokat beszélgettek – ő és Tőkés László, az elérhetetlennek hitt hős, a temesvári forradalom kirobbantója –, és kiderült, hogy a világképük nagyrészt megegyezik. Demeter Szilárd később irodavezető lett. „Tőkés László az a főnök, aki többet dolgozik, mint a beosztottjai, ráadásul jó a humorérzéke. Szégyelltünk kevesebbet dolgozni, mint ő, így mi is napi huszonöt órában bent voltunk, és dolgoztunk.”

A költözés

2010-től egyre többet járt Magyarországra – kisebb-nagyobb munkák miatt. Egyre több „jó fej” magyarországi magyarral ismerkedett meg, és megváltozott – árnyalódott – benne az előítéletekkel teli kép. Eltűnt a „ti” – anyaországi magyarok – és „mi” – erdélyi magyarok – szembenállás. Három éve megkérték, végezzen el egy munkát a Századvégnél. Elvállalta, majd rájött, hogy ezt a munkát szeretné csinálni. Úgy érezte, a tanításban kiégett, már nem szívesen ment be oktatni, és egyébként sem szerette túlságosan a „kilóra mért akadémizmust”. Fizetés nélküli szabadságot kért az egyetemen.

„Megváltozott a mentális térképem, úgy gondoltam, hogy itt, Budapesten, ezzel a munkával többet tudok tenni a rajtam túlmutató célokért, mint Nagyváradon.

Egyéb tényezők is közrejátszottak abban, hogy meghozzam életem egyik legnehezebb döntését. Otthagytam az addigi – alapvetően jól berendezett, tartalmas és biztonságos – világomat. Úgy éreztem, hogy nem a saját életemet élem. Bepakoltam az autómba a gitárjaimat, és átjöttem.” Azóta Budapesten dolgozik.
Politikai és irodalmi munkái is vannak, de minden tudását alkalmazni tudja, amikor meg kell oldani egy-egy feladatot. Igyekszik a háttérből az otthoniakat is segíteni. Ezenkívül az Előretolt Helyőrség Íróakadémiának is dolgozik.

Jelenleg azt tervezik, hogy a vidéki lapokban nyártól egy havi, később heti rendszerességű irodalmi-kulturális mellékletet adnak ki, ennek a főszerkesztését vállalta el. Nem véletlen a csapásirány. Demeter szerint Budapest-centrikus, fejnehéz a magyarországi irodalom és kultúra. Ezt erdélyiként is jogtalannak érezte, és itt is annak érzi. „Izgalmas kihívás lesz nyitni a vidék felé, megszólítani a vidéki tollforgatókat és az olvasókat. Nem egy második Élet és Irodalmat akarunk, nem egy újabb fórumot a magaskultúrának, hanem olvasható és élvezhető, mondhatni hasznos irodalmi-kulturális mellékletet szeretnénk összerakni.”

Nem érdeklik az irodalmi „dzsemborik”

Az önmagára szakmaként tekintő, „hivatalos” irodalommal felemás a viszonya. A kortárs irodalmat érdekesnek tartja, a kortárs írókat nem. „Attól, hogy valaki még él, számomra egyáltalán nem biztos, hogy izgalmassá válik. Néhány írót nagyon tisztelek, ikonként tekintek rájuk, de nem keresem a társaságukat. Nem barátkozom. Nem járok író-olvasó találkozókra. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy az író mit gondol a saját művéről. Az olvasói élmény izgat. Az, hogy kezembe veszem a könyvet, elolvasom, megfog, hat rám, gondolatokat ébreszt. Vagy éppen unom. Később olvasom csak el a könyvről a kritikákat is. Először én döntöm el, hogy tetszett-e, vagy sem.”

Az irodalmi élet ráadásul szerinte már inkább irodalompolitika. Szekértáborosdi. „Befeszülünk, és ideológiai alapon anyázzuk egymást. Liberális meg nem liberális, fideszes meg nem fideszes… Ez teljességgel értelmetlen, az irodalom természetétől idegen. Éppen ezért egy percet sem akarok áldozni erre az életemből. Nem járok írótáborokba, irodalmi dzsemborikba, nem érdekel az irodalompolitikai hacacáré. A művek érdekelnek és az olvasók.”

A történet, ahol Európa kalifátusban él

Demeter Szilárd új regényen dolgozik, új történetet mesél. Szatirikus regény lesz, amely 2036-ban játszódik, amikorra Európát már elfoglalta az iszlám, és kalifátusban élünk. Csak Székelyföld és Brüsszel marad meg Európai Uniónak, ugyanis a kalifa egy álmot látott, amelyben egy angyal udvarhelyszéki tájszólásban arra utasította, hogy Székelyföldet ne foglalja el, Brüsszelt viszont csúfolkodásból meghagyták Európának.

Ebben a „szép, új világban” támad fel Tamási Áron Ábelje egy budapesti kórházban, és semmit sem ért. Székelyföld abból él, hogy becsempészi a disznóhúst, a kolbászt és a sonkát a Kárpát-medencébe. Ábel izgalmas kalandokon át hazajut Székelyföldre, és elhatározza, hogy fel kell szabadítani a Kárpát-medencét. „Tökös székely történet lesz, jó pár csavarral, meglepő véggel, már ha arra írja magát, amerre szeretném. Nálam ez eléggé lutri. Michel Houellebecq Behódolás című művének egyfajta párregényét szeretném megírni, mert bosszant az önfeladás alapállása. Továbbá az sem mellékes számomra, hogy jövőben ünnepli Románia születésének századik évfordulóját, benne Erdéllyel, Székelyfölddel. Na, ez olyan száz év volt, ami szintén írásra készteti az embert, hát szatirikus disztópiában írom meg” – mondja Demeter Szilárd.

Zene, buborék és a haza

Demeter Szilárd mindeközben zenél is – basszusgitározik a saját blues-rock zenekarában. Azt mondja, a mentális egészsége érdekében. Éppen a múlt héten játszották fel egy stúdióban az első saját dalukat, amely remélhetőleg a rádiókban hallható lesz. „Amikor elkezdünk zenélni a színpadon Megadja Gábor gitáros barátommal, Baricz Gergő énekessel, Fekecs Ákos dobossal és a nemrég csatlakozott Solymosi Kata billentyűsünkkel, és azt látjuk, hogy a közönség élvezi, akkor mindegy, hogy sztárok vagyunk-e, mindegy, hogy kapunk-e pénzt ezért, vagy sem, egyszerűen csak jól érezzük magunkat. Így nem csavarodunk be a mindennapi melóba.”

Úgy érzi, buborékban él. Csupa jó ember veszi körül – jó emberekkel dolgozik együtt, jó emberekkel barátkozik, cserébe ha teheti, tömegközlekedéssel utazik Budapesten. „Hogy többet legyek más emberek között. Figyelek, jegyzetelek fejben” – mondja.

Demeter Szilárd előbb-utóbb visszaköltözik Székelyfölre. Most még van itt feladata, aztán hazamegy. Ott érzi igazán otthon magát. Persze már Budapesten is itthon van, de ott, Székelyföldön minden fűszálról érzi, hogy az övék. „Nálam Székelyföld autonómiája nem politikai, hanem zsigeri kérdés. Zsigeri autonomista vagyok, úgy székely, hogy magyarnak se legyek hitvány.”

Csak az óra ketyeg a nappaliban, ahol beszélgetünk. A kisszoba ajtaja résnyire nyitva – bent félhomály. Halványkék pokróccal egy rácsos kiságy. Mellette babakelengye és játékok. „Májusban új családtag érkezik. Kisfiú, Márton lesz a neve” – mondja, aztán azt kérdezem, hogy látott-e már sarki fényt a Hargitán, mire azt feleli vigyorogva: „egyszer igen, de az se az volt”.

 

Forrás: Origo / A fényképet Talán Csaba készítette

Kapcsolódó linkek: