Patrióta steampunk. Ez a legtalálóbb kifejezés arra, amit Pataki Tamás művel. Nagy sikert aratott, Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt című első regénye után az író ismét fiktív történelmi játékkal rukkol elő, egy millenniumi török hódoltság rémtörténetével. Ennél többet nem árulhatunk el, mivel a kalandregény meglepetést meglepetésre, csattanót csattanóra halmoz, és bűn lenne az olvasói élményt elrontani. Azt azonban belengethetjük, hogy a mű egy rendkívül fajsúlyos parabola, nyelvezete virtuóz, szellemessége lenyűgöző, és igen tiszteletre méltó az a kultúrtörténeti műveltség, amely egy ilyen munka megírásához szükséges. Azt is, hogy ilyen jóízű, csudálatos-csudabogár-kuriózum könyvbolondság ritkán akad manapság a piacon.

„Ne csak a németek dicsekedjenek vele, hogy volt nekik olyan hatalmas emberük, mint dr. Faust, akit életében tenyerén hordozott, halála után pedig pokolra vitt az ördög, ami elég szép kitüntetés: más szegény ember a saját lábán jár oda. Nekünk is volt ilyen kitűnő emberünk, akinek hírét ma is emlegeti minden ember Debrecenben: doktor Hatvani István.”

Muszka Sándor hol megnevetett, hol pedig a tragikum örvényébe taszít bennünket. A székely egypercesek hőse, Sanyi bá alakja legendássá vált, de az utóbbi időben az alkotó szemmel láthatólag jobban vonzódik a költészethez, mint a humoros prózához. Legutóbbi verseskönyve, a sokkoló, döbbenetes Szégyen igen magasra helyezte a mércét. Az Idegen állat pedig folytatja ezt a vonalat, és tovább tágítja a fájdalom univerzumát. Akárcsak az előző lírai mű, ez is szikár, dísztelen és tömény. Nincs kegyelem: ez sugárzik minden sorából.

Félezer évvel ezelőtt Gál János Veronai Guarino iskolájának eminense lett volna, akárcsak elődje és druszája, Janus Pannonius. Napjainkban pedig egyenesen lázadónak számít neolatin poéta-attitűdje. Ez a kötet bizonyítéka annak, hogy a költői mesterséget alaposan megtanulta. Olyannyira, hogy már támadásba is lendülhet a klasszikus és a kortárs kánon ellen. A múzsák mindennel fölfegyverezték és fölvértezték, ami

Kozma Attilát elsősorban a Csíki Játékszín színművészeként ismerik, no meg az egykori Open Stage együttes-humortársulat tagjaként, a legendás Aranka, szeretlek című dal egyik előadójaként. Nem meglepő, hogy most írói vénáját is megcsillogtatja. Bár az írások egy része nosztalgikus-érzelmes, néhol szomorkás is, a kötetben elsősorban a (székely) humor dominál. Csillag István, a székely irodalmi humor illusztrátora

Nagy Koppány Zsolt A vendégmunkás (és a) dalai című kötete egyrészt jól illeszkedik a kiadó már hagyományosnak mondható és méltán népszerű Székely termék-sorozatába, másrészt tovább is gondolja a témát: a székely vagy ál-archaikus nyelven megszólaló, kaján szövegek humoros módon és történetekbe ágyazva járják körül a világba vetettség, a kivándorlás, a makacs megmaradás, egyszóval a kisebbségi sors toposzait. Garantált szórakozás és megrendülés.

Pejin Lea költészete ugyanolyan féktelen maradt, mint amilyennek megismertük. Nem túl díszes, mindenféle modorosságtól mentes, nyers, lényegre törő. Érzelmes, fájdalmas, néhol keserédes, lázadó és megmondó lírai napló. Aligha van olyan költő jelenleg, aki jobban, hitelesebben ábrázolná az ifjonti vívódás és a lázadás életérzését, mint ő.

Hét emberöltő eseményei elevenednek meg a kötetben, régi emberek jönnek elő, akikről sok esetben semmi egyéb nem maradt fenn, mint egy történet. Hogy hazajött, vagy nem jött haza a világháború(k)ból, s ha igen, miért; hogy kifolyt a tekenőből a kenyértészta; vagy hogyan harcoltak a szépasszonyok és a veszettség ellen. 
S mert ez az egy történet egy egész életet példáz, a kötet voltaképpen arról szól, hogyan érdemes élni, hogy legalább egy említés erejéig mi is fennmaradjunk utódainkban.

Károly Dorina már ezzel az első verseskönyvével megtalálta egyéni hangját, egy olyasfajta mély érzelmességet, szenvedélyt, amely ugyanakkor magában hordozza annak antitézisét is, a kijózanodást, a – gyakran cinikus – fanyarságot. A címadó költemény egyaránt olvasható rapként − melyben a lírai alany alaposan kiosztja a megszólított személyt − és fájdalmas önkitárulkozásként, melyen átsejlik a népballadák atavizmusa. Bedobozolni nem tudjuk, de nem is ajánlatos. Olvasni, skandálni – annál inkább.  

A József Attila-díjas költőnő költészetét egyaránt szövi át az érzelmesség, az erotika és a gondolatiság. Ebben a csillagjegy-játékban ott van a bölcsesség, de a kacérság is. A férfiaknak nem csak katarzist okoznak ezek a gyönyörű versek, hanem bizony tanulni is tudnak belőlük. A nők pedig azért fogják olvasni, mert ilyen szépen még a férfiak sem írnak róluk.
Szekáry Zsuzsanna extravagáns illusztrációi harmonikusan illeszkednek a szövegekhez. Ez a könyv könyvespolcunk éke lesz.

„A történelem mindenekelőtt szórakoztató, ez igen helyes megközelítés. Ha a reményt hajszoljuk benne, az már sokkal keserűbb játék.”

1986. Kurt Vonnegut Genfben tölti az idejét, szintén itt tartózkodik Jorge Luis Borges, aki meghívja írótársát magához, és egy játékra invitálja. Ez az örök játék, melyért mindketten rajonganak: Borges mesél egy történetet, és ha Vonnegut elhiszi, Borges nyer. 

Az emberek mindenhol ugyanolyanok, mint máshol: sokfélék. Szilágyi-Nagy novelláiban mintha a szereplők másképp lennének ugyanolyanok. Az átlagos, fekete-fehér falu történeteit Béla és Ani mesélik el egymásnak színesben, közben az olvasó számára az ő életükből is felvillan egy-egy árnyalat: Béla kőkemény kőműves, miközben vajkrémes szívet hord a vagány fellépés álcája alatt, mely minden nőért olvad. Ani ápolónő a közeli elfekvőben, özvegy, és rajong az édességekért, különösen a vajkrémeseket szereti. Mi sül ki ebből?

Egymagunk vagyunk, nem kísér más, csak a test. Néha szűk, néha lóg, néha foszlik. Ha szutykos, sikálnád, ha lyukas, foltoznád, ha sír, vigasztalnád. Sorstársad, szeretőd, páncélod, paplanod, hullazsákod. Vásznad és ecseted, fájdalmad és virulásod. A testbe zártság, a kibomlás, megbomlás és elbomlás huszonegy elbeszélése szólal meg a kötetben.

Szeder Réka a vitriolos epigrammától a filozofikus elégiáig mindennel eljátszazodik. Csupa izgalmas játék ez a könyv, de sosem öncélú. Ellenben roppant csűrcsavaros. Egy korban, amikor a fiatal lírát leginkább a nihilizmus és az elvont pesszimizmus jellemzi, ez a klasszicizáló, mégis életszagú, kellőképpen gonoszka és kellőképpen érzelmes költészet üde színfoltot jelent. Egyszerűen öröm olvasni.

Intellektuális, rendkívül intuitív, érzelmes, színes és vibráló költészet a Kovács Újszászy Péteré. Különlegessége az állatmetaforákban rejlik, a metafizikus gondolatokat, az elidegenedésérzést a poéta grizzly medvék, csuklyásmajmok, borgesi tigrisek, cirkuszi oroszlánok és házimacskák, ölebek világán keresztül érzékelteti. A jelzőtobzódások, a finom költői képek gótikája mögül egy lecsupaszított, kegyetlen, embertelen világ tárul elénk, ahol mindig az erősebb győz, a természet körforgása, az élet és halál kettőse különösen megragadó és tragikus olvasmány.

Az olvasó egy gyermekrajzot tart a kezében egy szépnek nem nevezhető babával, fekete csenddel, apahiánnyal, papírhajókkal, papírsárkányokkal, kamaszszerelemmel és halállal. A látvány nem kellemes, a versek sokkolnak. Az elsőre tán bizarrnak tűnő költői képek csak addig szokatlanok, ameddig az olvasó nem tér vissza a gyermeki énjéhez, ahol tavakat úsztat a villanykörte, az arcról legördülnek a szeplők, hintázik a hold, csillagok lovagolnak, a tengerben papírhajók úsznak, s Isten szemeket csúsztat a bőrünk alá. A fiatal költő különlegessége a merész képzettársításokban rejlik.

A fiatal költő besűríti az univerzumot egy gombostűnyi pontba, majd képeslapokat küld Sziszüphosznak. A poéta egyben időutazó is, hiszen huszonévesen nem járhatott a hetvenes évek Amerikájában, és a kilencvenes évek Franciaországában sem fordult meg. A képeslapok datálása titokzatossá teszi a költői játékot: Budapest 2020, Havanna 1959, Pécs 2019, Puerto Rico 1960, Palm Springs 1969, New York és Los Angeles 1972, Berlin 1974, Párizs 1990.

Makkai Ádám egzotikus irodalmi életművének egyik csúcsa ez a szellemes és játékos verses regény. Első nézésre szereplíra, valójában Petőfi Sándor túlélésének mítosza csupán ürügy arra, hogy a vátesz és a többi szereplő bőrébe bújó szerző nagy vehemenciával ostorozza a kortárs világot.  Humora vitriolos, filozófiája izgalmas és rendhagyó, és természetesen nem maradnak el a nyelvi bravúrok

Amikor találkozunk valakivel, és az illető hatással van ránk, azaz napokig, hetekig vagy még tovább nem tudjuk kiverni fejünkből, akkor valódi találkozásról beszélünk. Ilyenkor nem a mindenkori valaki győz meg minket a valakiságáról. Hanem a tőle felénk érkező hatás oly intenzív, elemi, lényünkbe vágó, hogy forrása szinte mellékessé is válik – az impulzus oly mélyen hatol belénk, hogy már-már saját tapasztalatunknak hisszük. Vagy meglehet, eleve bírunk a tapasztalattal – csak épp ő keltette életre bennünk. Lőrincz P. Gabriella írásai ilyenek. Kevés írót-költőt ismerek, aki szövegeiben-személyiségében ily mértéktelenül önazonos és önfeltáró.

Hétköznapi életeseményeket feldolgozó költői reflexióik gyűjteménye Lőrincz P. Gabriella esszékötete, amelyben különös érzékkel vegyíti a személyes családtörténetet a tágabb magyarságtörténettel, a közép-kelet-európai kollektív emlékezet foszlányait szubjektív élményeivel. Prózája nem csupán műfaji szempontból határterületen való kísérletezés, hanem szemléletmódján, életigenlő emberi attitűdjén is átszüremlik természetes otthonossága és vonzalma a peremvidékekhez.

Nem készültem írónak. Az irodalom tanítása közben kaptam rá az írásra. Előbb azt hittem, szakmai ártalom, múló bolondéria csupán. Aztán rájöttem, hogy másról van szó. Elmondásra váró történetekről. Olyanokról, amelyeket nekem kell szavakká formálnom, s amelyek engem is alakítanak közben. Idestova harminc esztendeje a saját bőrömön tapasztalom, hogy az irodalom útvesztő, óvóhely, játszótér. Pokol. Purgatórium. Paradicsom. 

A magyar lírai modernség második hullámának vezéralakját, Szabó Lőrincet és életművét Kabdebó Lóránt ebben az új könyvben komparatista nézőpontból elemzi. Egyrészt párbeszédbe lépteti a világirodalmi modernség nagyjaival, T. S. Eliottól Kavafiszon át William Butler Yeatsig. Másrészt József Attila költészetével összehasonlítva a Szabó Lőrinc-i egyszerre világfölmérő és világalakító poétikát, amennyire megmutatja a két költőnél jelentkező világtapasztalat egyezését, finom reflexióival annyira karakteressé is teszi az annak artikulálásában jelentkező markáns különbségeket – nem beszélve arról, hogy kitekint az utómodernségre is, Weöres vagy éppen Pilinszky lírájában felmutatva a történő hagyomány hatását.

1820. augusztus 11-én kora délután Lavotta János, az országos hírű hegedűs és zeneszerző összeesik a tállyai patikában. A következő néhány órában, miközben barátai sikertelenül próbálják magához téríteni, meg-megszakadó töredékekben végigálmodja a reformkor előtti Magyarországon lefolyt életét, gyermekkori hegedűóráit, a koncertjeit, találkozásait, csavargásait, szerelmeit. Élet és elmúlás között lebegve valóságot álmodik és álmokat, egybefonódó múltat és jelent, míg élete történetének álomban és a valóságban is végére nem ér. 

Leczo Bence első kötete olyan, mintha vándorcirkusz érkezne a városba. Van benne freak-show, kifordult sci-fi-ötletek és apró groteszkek, tisztelegve hatalmas mestereknek, mint Kafka vagy Aesopus. Az elődök előtti meghajlás, ezek gondos megválasztása különösen erős mezőnyt sorakoztat, és illő is a fiatal író eszköztárába.

A történelemnek vége – mondta Fukuyama a kilencvenes évek elején, de Ábel, Lakatos Mihály tárcáinak hőse nem hisz neki. Felmenői erős istenhitével a tarisznyájában úgy gondolja: a történelem végét nem egy ember, hanem Isten fogja bejelenteni. Korunk történéseit figyelve azonban úgy érzi, a bejelentés ideje talán már nincs is olyan messze. 

Hexameterek 2021-ben? Hiába dolgozik közgazdászként Bálint Tamás, ezt most talán elszámolta. Mégis, ítélkezzen az olvasó: vajon Ágnes asszony térben és időben csak sejtetett története itt és most érvényes lehet? Kijátszható a predesztináció, leküzdhetők a babonák, előítéletek? De vigyázzon is ítélkezés közben, mert könnyen lehet, hogy a Macondo utca esete magával rántja a mélybe!    Bálint

Vöröskéry Dóra második novelláskötete méltó folytatása az elsőnek: tizenhárom új történet rejtőzik benne tele varázslattal, humorral, drámával és őrült karakterekkel.

A góbé viccek rendkívül népszerűek, de a legtöbbet nem is a székelyek találták ki, és inkább arról szólnak, amit a magyarok hisznek a székelyekről. Orbán János Dénes a székely nyelv egyik legavatottabb irodalmi művelője a legviccesebb góbéságokat fogalmazza át az autentikus székely logika mentén, a székely szókincs megcsillogtatásával. Az ugyancsak székely Csillag István illusztrációi pedig maximalizálják a hatást.

A magyar költészetben a kötött formák ütemhangsúlyosak, időmértékesek, hangsúlyváltók, moraszámlálók, bi-, tri- és quadrimetrikusak, valamint szótagszámlálók lehetnek. A kötet szerzője, vagy ha úgy tetszik, összeállítója ezeknek a formáknak a rímes és rímtelen változatairól próbál számot adni, úgy azonban, hogy közben maga is, olvasója is tudja: a költészet megközelítésének a könnyebbik, a kötetlen formák sokszínűségét nem vizsgáló, valójában tehát szemfényvesztő módját választotta. E szemfényvesztésben társa a kötetet lapozgató olvasó lehet.

Pályakezdőt olvasni mindig izgalmas, hát még, ha az írása próbára is tesz. Szente Anita nem törődik vele, hogy olvasója érti-e, élvezi-e. Csinálja makacsul, amit csinálnia kell. Amiről ma úgy hiszi, hogy csinálnia kell. Apró írásai enigmatikusak, időnként bosszantóak. Nem szórakoztatóak, hanem elgondolkodtatnak, megfejtésre várnak. Goldingot, Virginia Woolfot, időnként Mándyt idézik. Erősen önreflektáló írások ezek: félálomi csapongások, máskor pontos, aprólékos helyzetfelmérések, meglepő képzettársítások.

A szünet nélküli szakrális mosoly delíriumában világosan kitűnik az irodalmi alkimizmus törekvése. A szerző bravúrosan játszik a különböző stílusokkal és a szómágiával. Az egymásba csúszó idősíkok elsöprő hatásából lábadozva ráébredünk, hogy ha fel tudnánk ismerni önmagunkban az egyetemest, akkor nemcsak az egyetemessel való egységünket ismernénk föl, hanem egyben azt is, hogy ami bennünk igazán valóság, abban nincs semmi halandó, semmi mulandó

A tárca napjainkban ismét reneszánszát éli, és ez nagyban köszönhető annak, hogy Nagy Koppány Zsolt fél évtizede beleszeretett ebbe a sokáig mellőzött műfajba. A jeles prózaíró finom és gyakran gonoszka humora, öniróniája különösen jól érvényesül a tárcákban, a humoreszk műfaja pedig szintén a kisujjában van a szerzőnek. Az Apucifoci írásai egy átlagos élet átlagos mindennapjairól

Nagy Koppány Zsolt szinte másfél évtizeddel ezelőtt jelentkezett utoljára novelláskötettel. A stílusjegyek nem változtak: a sziporkázó humor, a játékosság, a szofisztikált nyelvezet továbbra is megmaradt csomagolóanyagnak a súlyos, abszurd-groteszk, gyakran tragédiába fulladó történetekhez. Kacagunk, kacagunk, majd hirtelen gyomorszájon rúgnak a váratlan fordulatok, a csattanók. Ez indokolja a könyv címét is. Nevettető és sokkoló utazás ez az Élet labirintusában, annak hullámvasútján, a kortárs magyar próza egyik legjelesebb és legfurmányosabb alkotójának vezetésével.

Farkas Wellmann Endre egy ideje szereplírát művel. Nem is akárhogyan: a több kötet anyagát kitévő Néró-versekben forrott ki igazán költészete. Most egy másik álarcot ölt föl: a Hannibal Lecterét. De senkit ne tévesszen meg, hogy az alakmás egy újabb pszichopata. Akárcsak a Néró-versek, ez az újabb gyűjtemény is mélységes humánummal szemlézi korunk jelenségeit, és kíméletlenül ítélkezik fölöttük.

Jelen kötet címe megegyezik a legelső kritikáméval, amely több mint egy évtizeddel ezelőtt született Nyerges Gábor Ádám debütkötetéről, az alcím pedig az X- és az Y-generációkra utal, amelyeknek szépíróiról szólnak ezek az írások. Igyekeztem úgy összeállítani a kötetet, hogy minden szempontból látsszanak az arányok: hogy nagyjából másfélszer annyit írtam a fiatalokról, mint a középnemzedék tagjairól, hogy gyakrabban írok lírakötetekről, mint prózáról stb.

Ez a cím egy Hankiss Elemérhez kötődő anekdota összefoglaló mottója, őt a történet szerint édesapja ezzel a hat szóval engedte el az életbe. Első hallásra csak praktikus jó tanácsok ezek, második, harmadik stb. olvasásra mindenféléket belegondolhat az ember. Nem áll távol tőlem, hogy a fentieket számonkérjem egy-egy alkotáson: kellően rendezett-e, artikulál-e, van-e tartása. Ezt a

Ez a kötet az elmúlt nyolc évben írt kritikáimból válogat, elsősorban azokat az írásokat tartalmazza, melyek számomra kedves kötetekről szólnak. Megmutatják, mi az, amit érdekesnek, izgalmasnak találtam ezeknek az éveknek a könyvterméséből.
Olvasni jó. Írni az olvasmányélményről szintén jó. De olvasni még jobb. Nem az írás miatt olvasok, hanem az olvasás miatt írok. A kritikaírás talán, az olvasás viszont soha nem lehet szakma. Mégis, az ember elsősorban olvasó, és csak utána kritikus. Jó olvasónak lenni a legfontosabb, ehhez nem sok minden kell, csak megszállottan olvasni. Igyekszem.

A kötetben található írások három téma köré szerveződnek: ezek a történelem, a halál és a zene irodalmi és színházi ábrázolásmódjai, melyeket motivikusan, illetve a megjelenített időszak alapján rendeztem össze. A kötet első fele többnyire kronologikusan halad a huszadik századi történelem mentén, második részében pedig az időben kevésbé behatárolható művek kaptak helyet.

A kortárs magyar irodalom fellendítésében, új írói nemzedékek és törekvések pályára állításában érdekelt Előretolt Helyőrség Íróakadémia nem lehet érdektelen a kortárs kritika helyzete, állapota iránt sem. Szükségesnek láttuk egy olyan kritikusi műhely létrehozását, amelynek keretében tehetséges fiatalok megtehetik az első lépéseket a maguk kritikusi pályáján, illetve már kritikusként bizonyított fiatalok lehetőséget kapnak a további fejlődésre,